Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 5. szám - Szabó Béla: Felszabadulás (rajzolta Harmos Károly)
írta: Szabó Béla 1944 őszén, amikor a németek bevonultak Szlovákiába, fogtak öl azok a szédülések, amelyek az utcán arra kényszerítettek hir telen, hogy a falhoz támaszkodjam. így von szoltam magamat a házak mentén. A tár gyak elvesztették az életüket, a szilárdsá gukat, elmosódó, zavaros hullám borított el és szememet be kellett húnynóm, fogaimat összeszorítottam, hogy fel ne kiálthassak el- hagyatottságomban. Mert tökéletesen elha gyatott voltam, mint egy üldözött vad és a környezet sem volt egyéb számomra, mint a vad terepe, ahol kétségbeesetten futkos tam üldözőim elöl. Ezt a teriepet eű ném hagyhattam, mert itt volt az öreg édes--' anyám, akiinek én voltam az egyedüli tá masza és éltető forrása és éppúgy nem hagyhattam őt el, minit ahogy ő sem hagyott volna el engem cseosemőkcrom/ban. Többé nem restellem, őszintén bevallom, a világszabadság nékem akkor ez az öreg asszony voflt, aki engem emberségre taní tott, aki elrejtve, rárstottlevesen és babon élt és soha panasz el nem hagyta ajkát és tudom, hogy én inkább két kezemmel foj tottam volna meg őt, semhogy elhagyjam és a német fasiszták kezére juttassam. Én, aki tanúja voltam a szovjet hadsereg bevonulás áinak Bratislavába, hatványozott szeretettel és hálával gondolok vissza enre a napra. Emlékszem, szép tavaszi nap volt, a német fasiszták délceg egyenruhájukban futottak, menekültek délcegség, fegyelme zettség nélkül. Ellenszenv, átok kísérte út jukat és a városban egyetlen emberi lélek nem akadt, akiből részvétet váltott volna ki e kegyetlen gyilkosok fejvesztett, lihegő futása. Ám akkor a menekülőkkel már senki sem törődött, az udvarban az apróságok, mint fűszálak a réten, dugták ki gyerek fejüket a pince ajtaján, lesték már a verő fényes tavaszi napot, az eperfa halványzöld, fiatal leveleit, amelyek alig észrevehetően remegtek a dübörgő ágyúlövés éktől és a szovjet katyusák fülsiketítő harci zajától. De ez a zaj már a szabadság jegyében zajlott le, a gyermekek arcán pajkos derű virított és nagyokat szippantva a tavaszi levegőből, titokban a kaland izgalmával átfutottak a nagy széles udvaron és a kapuig merész kedtek. Már türelmetlenül várták a szovjet katonákat. Egy négyéves kisfiúcska ragyogó arccal, lihegve, izgatottan és lelkesen hírül hozta a szovjet hadsereg bevonulását. Annyi időnk sem volt, hogy felocsúdjunk a kátnüatbóS, a börtönből, a kalodából, az üldözöttségből, amikor hirtelen megjelent egy orosz tiszt borotváltén, kifényesített csizmában, mint egy csoda a pergőtűz közepette. Pincelaká sunk ajtajában álltam soványan, betegen, el- kínzottan. A tiszt egyenesen felém tartott, én tétován és tanácstalanul mosolyogtam. Jótevőm volt, akihez szólná nem tudtam és nem mertem. 0 sem szók egy szót sem, csak nézett rám; szeme világoskék volt, te kintete nyílt és derűs, aztán hirtelen min den átmenet nélkül kezet fogott velem és abban a pillanatban leszakadtak rólam a sú lyos rabláncok; a világosság, a szabadság bűvkörébe kerültem. Szédültem a megha tottság tód és mint aki évekig a föld alatt elrejtve él és egyszerre a magas hegycsúcs ózondús levegőjébe kerül, a süvítő srapnel lek és ágyúdörgések közepette az orosz irodalomról kezdtem vele beszélni. Agyon- №Mlis Harmos Károly rajzai
