Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Szabó Béla: Az igazgató előtt (rajzolta Harmos Károly)
ség tői úgy emelkedett, mintha ózondús levegőt szívtam volna. — De hiszen ez... ez kommunizmus — szólt Gombos. — Nem fontos, hogy ön minek nevezi, de ez az igazság. — Úgy látom Chira tanár űr — szólt az igazgató —, hogy ön rossz útra tévedt. Értse meg végre, itt csak arról van szó, hogy elégtételt adjunk egy áldozatkész magyar embernek, aki mindig törődött a magyarság ügyeivel és attól sem riadt vissza, hogy vagyonát a magyarság szolgá latába állítsa, amint ezt nemes adománya is bizonyítja. Ha ez az ügy nem nyer méltó befejezést, akkor nemcsak a tanítványa, de ön is megsínyli a következményeit. Jól tud ja, hogy arról van szó, hogy ön kerül a he lyemre. Ezt a tervemet eddig" Gombos úr is támogatta. — Kérem, a gyerek itt áll önök előtt, — szólt erre ridegen Chira, — tessék, bír ják rá, hogy bocsánatot kérjen. Az egész idő alatt rettenetesen izgultam. Én is tudtam, hogy Chirát igazgatónak akar ják kinevezni Vámos helyébe, de azt nem tudtam, hogy ez Gombostól függ, az meg álmomban sem jutott az eszembe, hogy Gombos áldozatkész magyar ember, mert én Mátyás királyt és Petőfit meg Rákóczit tartottam annak, de semmiesetre sem Gom bos urat. Merőben új dolgokat hallottam most. Alig bírtam egyszerre megemészteni. — Látod, mennyi bajt okoztál — fordult hozzám barátságosan Ádám tanár úr, de én tudtam, hogy ennek a barátságos hangnak ára lesz. — Hát mondd — folytatta — sza bad egy felebarátodnak, még hozzá egy ma gyar felebarátodnak ellopni az uzsonnáját. m — Én kérem... — dadogtam. — Csak mondd ki, ne félj — bátorított Ádám és szinte tréfásan rám kacsintott. — Csak azt akarom mondoni, én sosem gondoltam arra, hogy Gombos felebarátom és arra sem gondoltam, hogy magyar. — Hát mire gondoltál, — csapott le rám, mint egy héjjá, Kneisel. — Arra gondoltam, hogy gazdag. — Köldusfajzat — sziszegte sápadtan Gombos apja. — Pszt... pszt... — intett feléje so~ katmondóan Kneisel és mosolyogva, kenet teljesen, mint egy pap hozzám fordult: — Mondd — kérdezte, — a „felszabadu lás“ után már nem lesznek gazdagok? — Nem — válaszoltam határozottan. — Ki mondta neked? Hallgattam. Hirtelen, úgy éreztem, hogy csapdába akarnak csalni. Kneisel most egy másik igen ártatlan kérdést tett fel. — Mondd, ki az a Szántóné, akit abban a levélben emlegetsz? Szívesen válaszoljam volna neki részle tesen, de Chira erélyesen közbeszólt. — Tiltakozom az ellen, hogy Kneisel kol lega olyasmit kérdezzen a gyerektől, ami nem tartozik a tárgyhoz. — Már pedig ez a kérdés, — nevetett Kneisel gúnyosan, — szorosan a tárgyhoz tartozik, és biztosan tudom, hogy Szántóné nézetei nagy hallással vannak tanítványa viselkedésére. — Éppen ezért ne tegyen fel ilyen kér déseket. Kneisel dühösen szembefordult Ghánával. — Most már elhiszem, amit úton-útfélen beszélnek — mondta magából kikelve, — hogy az ön fia a vörösökkel harcol. — Tévedés — válaszolta Chira — a fiam csak harcolt.’ Finom hosszú, csontos ujjai görcsösen markolták kabátja hajtókáját, ahol a gyász szalag volt. Súlyos csönd támadt a terem ben, mintha a zöld posztó az asztalon is feketévé vált volna. Szivemet zavaros és kellemetlen fájdalom tartotta fogva. Nem bírtam elhinni, hogy Chira fia, aki mindig jókedvű és vidám volt, most már halott. De általában így voltam a halállal, egysze rűen nem hittem benne. Ha temetési me nettel találkoztam az uccán vagy a temető közelében, furcsa szégyen fogott el min dig, és kénytelen voltam tekintetemet el fordítani, vagy a szememet behunyni, amíg a menet elhaladt. Chira arca még nagyon sápadt és hangja igen elszánt volt, mikor megjegyezte, hogy ügyemmel nem érdemes tovább foglalkozni, majd egyenesen felém fordulva így szólt: — ígérd meg itt mindenki előtt, hogy soha többé másnak a tulajdonához nem nyúlsz. — Igenis kérem, — mondtam engedel mesen és kész voltam mindenre. Hajlandó lettem volna bocsánatot is kérni 'mind a két
