Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Szabó Béla: Az igazgató előtt (rajzolta Harmos Károly)
koltam tehetetlenségembén. Ekkor megszó lalt Chira. — Nem tagadom, valóban az én tanítvá nyom és viselkedését kifogástalannak tar tom. De nem hallgathatom el, hogy az urak magatartása helytelen. Helyénvaló lenne megkérdezni a tanítványomat, hogy miért nem kér bocsánatot. — Bennünket nem érdekel a maga tanít ványának a véleménye — rikácsolta Kneisel pöffeszkedve. — Ez a levél itt, — hadonászott előtte — többet mond mindennél, sőt, ha úgy tetszik, megmagyaráz mindent. Nem kell több kommentár. — Magam is osztom Kneisel kollega né zetét, — szólt Klein. — Nem uraim, — emelkedett fel Ádám, — én is helyesnek tartanám, ha megkér deznék a gyereket, hogy miért vonakodik, — aztán barátságosan felém fordult. — Mondd meg szépen, miért vagy olyan ma kacs ? — Azért, — válaszoltam nagyot nyelve, — mert Gombos úr az egész osztály előtt megszégyenített. — Én!? — horkant fel Gombos apja. — Igenis, maga. Az egész osztály tanú síthatja kérem. — Amint ezt kimondtam, éreztem, hogy megjön a hangom és folytat tam mint a vízfolyás. Én csakis Chira tanár úrtól vagyok hajlandó bocsánatot kérni, mert igen sok bosszúságot okoztam neki. De sem Gombos úrtól, sem a fiától soha nem kérek bocsánatot, mert ok gazdagok. — Micsoda érvek — sóhajtott fel örege sen az igazgató. — Igenis kérem, — folytattam fennhan gon. — A Gombos apja helyeselte, hogy a fia engem koldusnak meg krumpliszagúnak nevezett március 3-án délelőtt 9 órakor a szünetben. — Az igazat mondta — vágta rá Kneisel. — Nem igazság ez kérem, mert én nem vagyok koldus és tőlük soha semmit sem koldultam. — Csak éppen az uzsonnáját loptad el, — dünnyögte Klein gúnyosan. — Igenis elloptam, de csak utána és nem koldultam, nem kértem tőlük semmit. — De kaptál, — csapott le rám Kneisel, — hát mit gondolsz, kitől kaptad az ingyen tankönyveket. — Nem tudom, — válaszoltam tétován. — Hát én megmondom neked. Vedd tu domásul, hogy a könyveket Gombos igaz gató úr vásárolta neked. A tanév elején 500 koronát adományozott arra a célra, hogy a nincstelen, szegény tanulóknak tankönyve ket vásároljunk. Most már ezt is tudod. — Igen, — válaszoltam keserű szájízzel és Gombos apjára pillantottam. Mellette állt a fia, aki ugyanolyan volt, mint az apja, csak kisebb, pepita kiadásban. Hitetlenkedve néztem rájuk és arra gondoltam, hogy most mindketten a jótékonyság fényében füröd- nek. Hadd fürödjenek, de bocsánatot még sem kérek. Lesz, ami lesz. Inkább sose ve szek a kezembe tankönyvet, ha még azt is nekik köszönhetem. Abban a pillanatban a krumpli meg a csirizszag kellemesebb volt nekem a jótékonyság illatánál. Szörnyű ér zés volt így szembeállni a jótékonyság hí zott példányaival és bár érveim kifogytak és közel álltam a síráshoz, mégis eltökélt szándékom volt, hogy nem csikarják ki be lőlem a bocsánatkérést. Vámos igazgató úr akart szólni, de Chiia megelőzte és éppen jókor. Azt állította, hogy könyveimet nem Gom bos adományából vásárolták, hanem az ő pénzéből. — Felhívom az igazgató úr figyelmét ar ra — mondta Chira határozottan, homlo kát törülgetve, — hogy amikor átadtam önnek a felajánlott összeget, egyben ki hangsúlyoztam, hogy ezzel a pénzzel legjobb tanítványom valamennyi kiadását akarom fedezni. Emlékeztetnem kell arra is, hogy ő az egyetlen tanuló itt, akinek valamennyi tankönyvét, rajz és írószerét mi vásárol tuk. Az igazgató öreg korához képest igen fürgén felpattant. — Emlékszem, — mondta idegesen, — de nem tartom helyesnek, hogy engedetlen tanítványa mellé áll akkor, amikor az egész tantestület érdeke és becsülete forog koc kán. Chira azonban nem jött zavarba. Sötét szemében kigyúlt az a láng, amelyet titok ban az igazság forrásának neveztem és mi közben kinyújtotta a karját, az volt az ér zésem, hogy mindenkit elseper az útjából. — Bevallom, — mondta ércesen, — hogy eleinte magam is bocsánatkéréssel akartam elintézni ezt az áldatlan ügyet. De most már erre nem yagyok többé kapható. Sokkal súlyosabbak és mélyebbek az ellentétek, semhogy holmi bocsánatkéréssel el lehetne őket intézni. Tanítói feladatomat tagadnám meg, ha a gyereket arra kényszeríteném, hogy bocsánatot kérjen. Micsoda módsze rekkel akarnák önök neki bebizonyítani, hogy nem koldus!? Hát szabad ezt? Nem szabad. Kneisel kollegám felvilágosította ta nítványomat, hogy Gombos igazgató úr vet te neki a könyveket, de úgy vélem, arról s fel kellett volna világosítania, hogy a gyári munkások mennyi hasznot hajtanak Gombos igazgató úrnak. Ezérft, csak ezéH tartot tam fontosnak, hogy feltárjam a gyermek előtt a teljes valóságot. Ezt mondta Chira és újra nagy csönd uralkodott a teremben. Szívem a büszke
