Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Fecsó Pál: Falujárók
hangversenye. Pincetársunk, egy diák füle minden csattanásra másképp és másképp rea gál, nem győzi bemondani, mint „ fegy verszakértő“, a sáron lévő fegyvernemet. Mi csak azt tudjuk, hogy mindez már na gyon is közelünkben játszódik le. Nem va gyok rest kibújni a diákkal a pincéből, pil lantást vetni a külvilágra. Az üveges ajtón kikandikálva, szemben velünk lövöldöző, egyre hátráló német gyalogosokat látunk. Az orosz katonák még láthatatlanok. Egy akna a szomszéd előkertbe csap le, a szilán kok a szobánkban kárt tettek, ajtókat fúr tak keresztül, okosan tettük, hogy nem ma radtunk otthon. A házigazda erélyes szava ugraszt el ben nünket az ajtótól: — El onnan a pincébe! Odalent alaposan összeszidott berniünket. A házigazdának joga ván hozzá. Délután öt óra felé egyszerre Csend, de rejteÍnlesen harsogó csend, hangosabb mint bármely paköli harcilárma. A bizonytalan ság kételye fog el bennünket. Egy lélek se az utcánkban. Senki földje lettünk? Hova tartozunk? Órák teltek el. Nyolc óra felé többször egymásután géppisztolysorozatok az utcai oldalon. Félelmetes a visszhang. Végigpász tázzák utcánkat. A bizonytalanság még nem oldódott fel bennünk. Talán az oroszok? Vagy visszatérő németek? Egyszerre hangok a házunk előtt. A tég latorlaszt ablakunknál félredobálják. A házi gazda suttogva rendelkezik; — Eloltani a lámpát! De már késő, észrevették bennünket. En gedelmeskedünk : — Lehasalni a sarokba! Még nem eszméltünk a bizonyosságra. Kint erélyes hangok, csak a szófoszlányo kat értjük: — Germán!! Gránát! És rögtön utána puskatussal döngetik a kaput. Recseg-ropog. Átcikázik agyamon a riasztó, dőre gondolat: egy lépéssel a sza badság előtt elpusztulni? Nem, az életösz tön erősebb! Találkoznom kell a szabadság gal! Igenis, kell! — Fel a pincéből! — kiáltom. Mire felértünk, egy csoport orosz katona berontott a házba. Vagy heten-nyolcan egy altiszt vezetésével. Legutoljára egy szálfa magas, tatárformájú katona lehajtott fejjel, hogy bele ne üsse az ajtófélfába. — Germáni? Germáni? Tiltakozunk: — Nem, nem, csehszlovákok. Megértjük az altisztet, ukrán: — Miért neon adtak választ felszólítá sunkra? Már kezemben volt a kézigránát, hogy behajítsam a pincébe! Élet és halál milyen közel vannak egy máshoz! Szerteszélednek a szobában meg a kony hában. Füstösek, sárosak, piszkosak, halál- rafáradt legények, de csak a felkínált kol bászt fogadják el. Az alacsonytestű altiszt halk parancssza va és a többiek máris indulnak kifelé, fe gyelmezetten. Szerda reggel. Április negyediké. Még folynak a harcok a városban, de a ml lakó negyedünk már felszabadult. Az utcán a lovas trénkocsik hosszú sora várakozik. Házunk előtt, lova mellett moz dulatlanul áll egy kunsági, nagybajúázu, re zesarcú paraszt. Óvatosan át-átugrálva a szanaszét heverő aknákat, gránátokat, hozzálépek, megszólí tom: — Hová valósi? Nem válaszol, csak néz-néz előre. Észbe kapok, nem magyar paraszt ez, ej pedig, hogy megtévesztett ábrázatával! Ki tudja miféle, kiféle, messze földről származó kol hozparaszt ? Végigtekintek az utcákon. Nagyot szip pantok a tavaszi légből, melynek ízét-sza gát még az égő házak füstje sem tudja el ragadni tőlem. Találkoztam a szabadsággal... Ajándékba kaptam az életemet... Lehet ezt elfelejteni?! JELEN MIHÁLY FECSÓ PÁL Faluról megyünk, falura jutunk, nótát viszünk, tapsot aratunk nem győzhet le senkise minket, mert erőt mutat lángoló dalunk. Negyvenen vagyunk, nótásajkúak repül velünk a teherkocsi, futnak a tájak s velünk énekel, hogyha dalunk meghallja valaki. Repül az autó, harsog a dalunk, pirosra csípi arcunk a szél, égő szémünk, éneklő ajkunk bennünk lángoló szépről mesél. Falujárók
