Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - Veres János: Nagyapám
— Ember — hörögte — tönkre akarsz tenni? Hogy ez megjelenjen? Lehe tetlen! Mit szólnának ehhez a traktorosok, mit gondolsz? Megsértődnének és abbahagynák a szántást, érted? így nem jöhet. írd át! írd meg, hogy a trak toros nem ért ugyan a gépéhez, de ö erről nem tehet. Nem ő a hibás! György értette. Morogva hazament és felfedte a traktoros tudatlanságának okait. Ugyanis az tanfolyamon tanulta a mesterségét, tehát ha nem ért a gép hez, ezért egyedül a tanítói felelnek. Miért nem tömtek bele egy jó adag szak mai tudást? Az új változatot bevitte a szerkesztőségbe. Ábrahám elolvasta és sírva fakadt. — Mondd György — zokogta — miért törsz az életemre? Hogy lehet egy tanítóról azt mondani, hogy nem jól tanít? Mit szólnak ehhez a pedagógusok? Nem jó. Keress más bűnöst! Szilaj György becsületére legyen mondva, nem káromkodott! Szó nélkül fogta a kéziratot és csikorgó foggal átírta az egészet. Maró gúnnyal ecsetelte, hogy a traktoros ugyan buta, de mindennek egy kislány az oka, aki álnokul elcsábította őt és nem hagyott neki időt a tanulásra. Keresd a nőt — mint annyiszor már! Ábrahám elolvasta és a fejét csóválta. Hogy lehetsz ennyire goromba egy nőhöz? — érdeklődött bosszúsan, — hátha őszintén tszerette a traktorost. S kü lönben is a nők egyenrangú szövetségeseink az építésben, nem piszkálhatjuk őket ilyen semmiségekért. Még a végén megsértődnek. Szilaj, a szatirikus meglehetősen bamba arccal bámult Ábrahámra. Ajkai liangtalanül mozogtak és feltűnően hasonlított egy megörülés előtt álló fókára. Ennyi tehetség láttára Ábrahám felüvöltött. — De a mindenedet, tehetséges ember létedre nem tudsz egy olyan bűnbakot találni, akit nyugodtan levághatunk? Te pipogya, te! A szerencsétlen író felborzolt idegekkel rohant egy kávéházba. Papírt, tollat ragadott és megírta, hogy a traktoros tudatlanságának egyes-egyedül Szilaj György szatíraíró az oka. Miért ír olyan traktorosról, aki nem ért a gépéhez!! Ábrahám el volt ragadtatva. ígfy aztán a szatíra mégis csak napvilágot látottba „Merész Hang** hasábjain. A tópart földje őrzi talán a lábnyomát még. Vele a nádas szélén ma is örömmel járnék. Sok nyáron időzi ünk ott vadludak röptét nézve és könnyű, fehér felhők úsztak fölénk az égre. Kajla kalapja mellett kék búzavirág rezgeti. Leültünk s beszélgetve vártuk a csöndes estet. Mint nádlevél súgása, oly halk volt komoly szava s a vízen vígan ringott az alkonyat aranya. Szomorú, szép szavai parázslottak szívemben. — Sok kérdés sűrűjéből ő vezetett ki engem. A dombok mögé aztán lebújt a nap korongja s a szürkület a falut a szárnya alá vonta. Távoli nyáj kolompolt. — Tálaliák a vacsorát, amikor hazaértünk, mint két igazi barát. S egyszer elment egyedül valami hosszú útra, hová nem vitt magával: erdőn, mezőkön túlra. Azóta is hiába várom és hívnám víssza„ csak emléke kísérget a szívemet sajdítva. S hiányzik nagyon mindig, ha magamban megállók a tóparton s repülő víg vadludakat látok. De sok csillagos estén ha eljátszok egy-egy versen s elkésett ngó virraszt a mozdulatlan kertben, mintha ő ülne mellém — bajsza, szeme a régi, — s körmölő unokáját nagy szeretettel nézi, Sok hosszú őszi estén érzem, hogy mellettem ül. De nem tudja ezt senki. Csak én látom egyedül. VERES JÁNOS Nagyapám
