Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - Balázs Béla: Csomaghordó és reklámgyerek
bánatos szívét. Talán könny önti el, ha megtudta volna, honnan van mindig pénzem. Ha nem tudta anyám, tudták mások, akik mint vállalkozó, jnindenre kapható gyerekre felfigyeltek rám. Reklámgyerekre volt szükség egy nemzetközi vásár égyik pavilonjában. Oda kellettem volna. Erre kaptam az ajánlatot. Nekem nem volt ellene kifogásom. Anyám vonakodott. Később öt is meggyőz te a kereseti lehetőség, ami koszt és ruha mellett napi 2 pengőt tett ki. Ha arra gondoltunk, hogy sokan két nap alatt sem kereslek többet, akkor az óriási keresetnek számított. — Lesz belőle tandíjra is, könyvekre is — gondolta anyám, s ennek a csábításnak már nem tudott ellenállni. Halkan adta bele egyezését, s engem meg autóba ültetve, nyomban elvittek. Vittek a ruhaköl- csönzöbe. Az autóban nem csomagkor dónak, hanem mezítlábasnak éreztem magam. Mert bizony mezítláb voltam. Ej, de furcsa luxusautóban mezítláb ülni! Máig sem felejtem el azt az érzést, ami akkor erősödött bennem, amikor el akartam dugni lábamat, úgy mint otthon, vagy iskolában a szék alá és nem tudtam. Bármerre is fordultam, bármily mélyre süppedtem, csupasz lábam fedetlen ma radi. Mit csinálhattam volna? Az autó robogott, én meg feszengtem kínomban. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor ismét lábaim szolgáltak járóeszközül... A ruhákölcsönzőben bő fehér qatyát, sújtásos piros mellényt húztak rám. Fejemre pedig széleskarimájú, árvalányhajas kalapot nyomtak. Teendőm az volt, hogy minden reggel a vásár megkezdésékor ki kellett állnom a pavilon elé, s az arra elhaladóknak reklámlapokat kellett osztogatnom a kö vetkező ki ''érőszöveggel: — Nagi ígos asszonyok és urak! Tessék, tessék. Fáradjanak be hozzánk. Ná lunk minő % kapható. Itt a vásár nagyon jó. Réklámg erek voltam és visszagondoltam csomaghordói tevékenységemre. A csomaghordásnál a teher hozott verejtékbe, itt a szégyen pirította a képemet. De míg ottan szégyen nélkül hajtogattam: bácsika, segítek... néni, elviszem a csomagot... tessék még adni?! — addig itt piruló arccal csak halkan akadozva tudtam dadogni: — Nagyságos asszonyok és urak tessék ... tessék... Fáradjanak hozzánk. Nálunk... nálunk minden kapható, itt a vásár nagyon jó. Ment ez valameddig. Hajtottam, mint verklis a verklit. Az első két-három na pon, még hagyján. Aztán kezdtem kifogyni a szóból. Hamarább, mint a kofák batyuinál az erőből. Lassan aztán a szöveg teljesen elmaradt. Már csak a rek lámlapokat osztogattam. Dacosan, csomóstul. Azért csomóstul, mert ki volt ad va egy bizonyos mennyiség. Ha kiosztottam, pihenőm volt. A csomóstul adott lapokat egyesek visszahozták: — Többet adott, fiam. Igyekeztem ezeket a túlzott lelkiismeretes embereket megnyugtatni: — Nem baj, van belőle elég. Mikor a tucatos adagolás nem bizonyult jónak, mert egyesek nemcsak vissza hozták, hanem el sem fogadták, egyszerre szabadultam az egésztől. Papírjaimat minden szívfájdalom nélkül beejtéttem a lefolyóba. Utána a sarokba húzódva fájó szívvel néztem, hoqy nem messze tőlem hozzám hasonló korú gyerekek milyen gondtalanul töltik idejüket. A dicséret, amit azért kaptam, hogy ügyesen osztom a reklámlapokat, nem tartott sokáig. Az eldugult lefolyó tisztítása után napvilágra került a bűnöm. A dicséret helyett a főnök úr egy nyaklevest adott. Ez egyben útraváló is volt. Reklámosztó szerepemet más vette át. Most már nem fiú, hanem lány. Utó dom jobban csinálta mint én, de ezt egy cseppet sem sajnáltam. Én szíveseb ben mentem a vonatok elé és pirulás nélkül rimánkodtam: — Bácsika, segítek ... Néni, elviszem a csomagot... Tessék még adni!... Mondtam a megszokott szöveget és hordtam görnyedve, izzadva a nehéz cso magokat. Egészen addig, míg viteldíjként egy kofa két túlérett paradicsomot nyomott a markomba. Mikor a magos paradicsomlé végigfutott kezemen, el vesztettem önuralmamat és a két paradicsomot úgy vágtam a kofához, hogy piros leve engem is elöntött. Aztán futásnak eredtem, szinte ész nélkül rohan tam, mintha üldözőbe vettek volna. Az volt az utolsó batyu, amit kofáknak hordtam. Vonatérkezések idején azóta még a tájékára se mentem az állomásnak. Kinőttem ezt a mesterséget, ezt a foglalkozást is. Mást kellett választanom, felnőtt lettem.
