Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - Balázs Béla: Csomaghordó és reklámgyerek
csomaghoHo «s r«klámgy«rek Mielőtt felnőtt koromban híd- és útépítő, fűrésztelepi munkás, kőtörő, bá nyász és újságíró lettém — gyermekkoromban voltam csomaghordó és rek lámgyerek is: A felnőtt kort azóta számítom, amióta állandó foglalkozásban vagyok és magam keresem kenyerem. Évszámmal kifejezve: 13. éves koromtól. Az ad digi időt gyermekkorként tartom számon. Annak ellenére, hogy már abban az időben is voltak kenyérgondjaim. De hát erről nem beszélek. Most csak két „foglalkozásra” emlékszem vissza. Arra, amikor csomaghordó, és arra, ami kor rekíámgyerek voltam, Azért ezekre, és azért egyezerre kettőre, mert a ket tő között nem sok az időköz. Csomaghordóból lettem reklámgyerekké, reklám- gyerekből, meg vissza csomaghordóvá. Ezek a foglalkozásaim csak alkalmiak voltak. Életrajzomba nem is jegyzem be. Beszélni azért beszélek róla. Hadd lássák, milyen gyermekkor volt régen, azok is, akiknek ma már nem kell sem csomagot hordani, sem reklámgyerek- nek lenni, hogy legyen pénz tandíjra, meg iskolai könyvekre. Én bizony nem sokkal több, mint tíz évvel ezelőtt még csomaghordással ke restem a tandíjamat, meg a könyvekre való pénzt. Hogyan kerestem ezt a pénzt? Elmondom. Először a csomaghordást. Ez abból állt, hogy magamfajta proligyerekek, akik részben az utcán nevel kedtek, összeverődtünk egy páran, legtöbbször hárman-négyen és a vonatok érkezése előtt, amit mindig pontosan tudtunk, az állomás felé vettük az irányt. Itt aztán szétszóródtunk, mint egy futbalcsapat a mérkőzés megkezdése után. Mindenkinek meg volt a maga helye, ahol áldozatait várta, vagy inkább tá madta. Az elhelyezkedést csak elvben tartottuk be. A valóság mást hozott. Munkába indulásunk előtti jókedvünkből és nagy barátságunkból gyakran lett szomorúság és verekedés is. Ez azonban ha kísérője is volt foglalkozá sunknak, az eredményeknek csak mellékterméke volt, ami abból eredt, hogy egyikünk hamarább jutott látszólagos kereseti lehetőséghez, mint a má sik. Vagyis: egyikünk hamarább görnyedt a nehéz bőröndök, vagy suta kofa batyuk alatt, mint a másik. Ez aztán oda vezetétt, hogy a „munkát” egymás kezéből kapkodva mondtuk a csomagtuladjonasok felé: — Én olcsóbban elviszem. Aki hallgatott a könyörgő szóra és sajnálatból, vagy takarékosságból, hogy valóban olcsóbban is megúszhatja, mint gondolta — átadta csomagját az új vállalkozónak, az szavakban, az új málháhordó pedig munkája elvégeztével tettekkel kapta meg a maaáét. Ez különben akkor már nem sokat számított, mert mint mondtam, a verekedés csak mellékterméke volt az áhított keresetnek. Ó szegény gyermekemberkék! Mivé tett bennünket az urak világa?... Mivé tett bennünket a pénz?! A féktelen önzés rabjaivá, meg szánalmas kéregetőkké. Azok voltunk bizony. Az önzés mellett kéregetők. Mert nemcsak csomagért, vagyis munkáért könyörögtünk: — Bácsika, segítek ...! Vagy; — Néni, elviszem a csomagot! — közben már tapadt is a kezünk a bőrön dök fogantyújára. Kéregettünk mi a markunkba nyomott filléreket megkapva: — Tessék még adni?! Egyesek megszánták: adtak. Voltak, akik szóval fizettek: — Nem elég, amit adtam? Még szemtelen vagy? Talán szemtelenek is voltunk? Szemtelenek, mert azt kértük, amire annyira szükségünk volt? Az ö szemükben igen. A miénkben nem. Én ezt a kérést még ma sem szégyenlem. Mi csak a magunkét kértük. A csomaghordásról anyám nem tudott. Dolgozni járt. Nem ellenőrizhette, mit csinálok nappal. Én meg nem mondtam meg. Nem akartam bántani, amúgy is írta: Balázs Béla
