Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - L. Dr. Kiss Ibolya: Tolsztoj szlovák barátai és magyar vonatkozásai
másra, míg végre megjött Alexandra Kuz- minszkával és Erdéiyinével “ Ki lehetett ez az asszony? Hogy került Tolsztojékkal rokonságba? Sajnos, a fel jegyzésekben nem esik több szó róla. A liptói orvos minden további gondolatát sze retett mestere felé fordította, aki ezekben az években élete fordulópontjához érkezett. A művészet másodrendűvé vált számára a felebaráti szeretet gyakorlati megvalósítása mellett. S itt szembe került a magánva gyon t bűnnek tartó író anyagias feleségével. S Tolsztoj felveti a kérdést: „No. Lev Nyi- kolajevics, valóban azok szerint az elvek sze rint élsz, amelyeket hirdetsz? ? ?“... Nem nem élt azok szerint s nem is élhetett, míg egy fedél alatt volt családjával, „Marjenkának az ura megfagyott, gyermeke pedig éhhalállal küzd — mi meg szalonban Beethoven mű vészetéről vitatkozunk“. — vádolja önönma gát s a társadalmi osztályt, amelyhez tar tozott. Az önvádhoz társult Csertkovnak — Tolsz toj művei rendezőjének — izgatása, aki követelte, hogy az író éljen valóban „tolszto- ji“ életet, s művei képezzenek közvagyont. Felesége pedig nemcsak az ősi birtokot akarta megmenteni gyermekei számára, ha nem még az inkorrektségtől sem riadt visz- sza, ha férje kéziratainak megszerzéséről volt szó, úgyhogy Tolsztoj kénytelen volt apró papírdarabkákra róni gondolatait, me lyeket mellényzsebbe, csizmaszárba, párna alá rejtett, felesége kapzsisága elől. A világ mit sem sejtett a Tolsztoj-család- ban lezajló viharokról, az író azonban már kijelentette: „nem fogok én ebben a ház ban meghalni. Elhatároztam, hogy megszö köm, valami ismeretlen helyre, ahol senki sem ismer,“ Ez az ismeretlen hely pedig a liptói Ró zsahegy lett volna. Makoviczky, — aki sej tette az elkövetkezőket — értesítette báty ját, hogy ha úgy alakulnak a körülmények, Tolsztojt Rózsahegyre hozza. S a liptói ha vasok alján meghúzódó városkában egy ki csiny kertiház kitatarozva várta a mestert és tanítványát... Nem Makoviczkyn múlt, hogy nem érkez tek meg a Vág partjára, s hogy nem a Tátra közelében alussza örök álmát a hfei- hatatlan író. Tudjuk, hogy 1910 novemberé nek egy zivataros éjszakáján a nyolcvan- három éves író felzörgette Makoviczkyt. — Dusán, megyünk — mondta határozott hangon. — Az én életemben nincs idő, csal^ pillanatok vannak. Nos, ebben a pillanatban Összpontosul az életem. S rábízta magát a rózsahegyi orvosra, hogy vezesse el messze, minél messzebb az „otthonától.“ A szökésbe beavatja lányát, aki sebtében összecsomagolja a legszükségesebbeket s hajnali ötkor osonnak ki az alvó házból, Tolsztoj és Makoviczky. Pénzt nem visznek magukkal — hitelbe váltják meg a vasúti jegyet. Európa mit sem sejt a jasznajapoljanai tragédiáról, Tolsztoj szükebb körét azonban nem érte váratlanul ez a fordulat. „Tolsztoj menekülése — írta Bulgakov, az író titkára — nagy örömöt okozott nekem. Végre elég ereje volt, hogy el tudjon sza kadni környezetétől, mely sem meggyőző désével, sem elveivel nem volt összeegyez tethető.“ Tolsztoj élete alkonyán összhangba akarta hozni életét elveivel. S nyugalomra vágyott, nagy, megbékítő nyugalomra... De jött a zsúfolt III. oszt. vasúti kocsiban szerzett tüdőgyulladása s a vég az asztapovoi állo máson, ahol a magas lázban vergődő aggas tyánt le kellett szállítani. „A földön annyi millió szenvedő van, — mondta a haldokló az ágya körül állóknak — mért törődtök csak velem ? ? ... Hát a muzsikok így halnak meg?“ kérdezte és sírva fakadt. Nem, a muzsikok nem haltak meg orvo soktól körülvéve az akkori Oroszországban. Fotoriporterek, újságírók tömege sem volt kíváncsi a nincstelen muzsikok sorsára. — a szegény csak a családja számára halt meg. Tolsztoj azonban már nem volt önmagáé: a kultúrvilág már akkor magáénak vallotta ... De hiába volt a leggondosabb ápolás, hiába követte egyik konzílium a másikat: a ha landó ember pár napi szenvedés után be lépett a halhatatlanságba... Közvetlen halála előtt még Makoviczkyra emelte szemeit: — „Dušán, kedves Dušán'* mondta gyöngéden szeretett tanítványának, aki éjt-napot egybetéve ápolta mesterét, önvádtól kínozva, hogy mért nem akadá lyozta meg Tolsztoj menekülését Jaszna ja- Poljanából? S ez az önvád hozzászegödik életéhez. Az eddig is kevésszavú, hallgatag ember még csendesebbé válik, életének aktív része le zárult Tolsztoj halálával. A passzivitás azon ban nem jelent mindig gyengeséget: az ideába vetett hit erőt jelenthet. S ő ezzel a hittel felfegyverkezve szembehelyezkedett az erőszakkal a világháború kitörésekor. Fel hívást intézett a cári uralom alatt áUÖ oroszokhoz a béke érdekében. Természetes következménye lett proklamáció jának: a börtön, melyben kiütéses tífuszt kap. Fel- gyógyulása után nőül* veszi ápolónőjét s vele hazajön 1921-ben szülőföldjére, Rózsahegy re. Szeretne dolgozni. Békét hirdető hábo- rúellenes orvosra azonban nincs szüksége az akkori kormánynak — s nem kap alkal mazást.
