Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Egri Viktor: Levél fiatal dráma és prózaíróinkhoz
A múltban se szeri, se száma nem volt a titkos drámaíróknak, légiónyi mű kedvelőt csábított egy bemutató zajos visszhangja, a színház tolmácsolásának*, közvetlensége és az á nagy publicitás, amelyet egy színjáték előadása kísért. Ma a helyzet lényegesen más, a titkos drámaírók fajtája a jelek szerint ná lunk kiveszőben van, éppen ezért minden jelentkezőt fokozottabb megértéssel és nagyobb érdeklődéssel fogadunk. A dramaturg — mert ezekben az esetekben a tanácsadó a dramaturg szere pét veszi át — levélbell elintézésnél vagy személyes találkozásnál nehéz hely zetben van. Az őszinte kritika letörtségre, sokszor sértődöttségre ad alkalmat, de megesik, hogy naív módon ajánlatot kap, például ilyen formában: — Elismerem, nincsen semmiféle gyakorlatom a darabírásban. Ehhez ön jobban ért, kedves elvtársam! Én csak a gondolatot, a kitűnő mesét hozom. A többi közös munka volna. írjuk meg együtt a darabot Ez a jobbik eset, amikor a társszerző tovább is részt akar venni a munká ban, a darab megírásában. A rosszabbik az, amikor egyszerűen azzal adja át eimeszülöfttjét, hogy ezzel eleget tett feladatának, a többi a dramaturg, ebben az esetben az én dolgom volna, aki szerinte elismerten értője a szerkesztés, a jelenetezés dolgának, röviden a munka „könnyebb felének”, csinálja meg te hát a hátralévő munkát és a honoráriumon megfelelő kulcs szerint megoszto zunk ... A napokban egy fiatal elvtársnő keresett fel. Lefegyverző szerénységgel mind össze tíz percet kért, hogy meghallgassam és tanáccsal útbaigazítsam. — Csak az éjszakai óráikban szakíthatok időt magamnak az íráshoz. Nappal dolgoznom kell, — mondotta. Kérges tenyere bizonyította, hogy a kétkezi mun kából bizonyára becsülettel kiveszi a részét Rokonszenvesen hangzott a kéz irat átadását kísérő bevezető. Meglepett, hogy ezúttal nem volt szó sem ver sekről, sem elbeszélésekről, hanem színdarabról Ne«, jelen esetben megérezhettem, hogy a jelentkező bizalma valóban őszinte és nem lesz szó sem holmi társszerzői felajánlásról, de letörtségről vagy sértő döttségről sem, ha a kéziratról elmondom a véleményemet Mindenekelőtt ér tékelni akartam azt a barátságot, amellyel a szerző az irodalmi műfajok leg nehezebbjével, a drámával próbált megbirkózni. A látogatás kétszeresen is kötelezett megértésre és jóindulatra, hiszen a jelentkező olyan bizalommal hozta el hozzám művét, mint anya az orvoshoz beteg gyermekét. Hol volt jelen esetben a hiba? Megpróbálom részletesebben leírni, mert általános tünetet érintek vele és így másoknak is megadhatom itt a feleletet A háromfelvonásos népszínmű kéz irata mindössze tíz gépelt oldalt tett ki. — Ez az egész darab? — kérdezem. — Talán kevés? Mit feleljek erre?! A tájékozatlanságnak olyan esetével találkoztam — nem először — amely világosan elárulja, hogy írója egyetlen színpadi művet nem olvasott, sem klasszikus, drámát, sem korszerű témát érintő mai színdarabot Egy további kérdés eloszlatott minden további kétséget: a szerző rendes szín padi előadást sem látott mindmáig. Hogyan adódhatott mégis, hogy a lelkes jelentkező minden tudás és tapasz talat nélkül így nekibuzdul, éjszakákat áldoz arra, hogy gondolatait párbe szédben papírra vesse és aztán ezeket a párbeszédeket, jeleneteket ugyancsak gyakorlatlanul és hibásan legépeltesse? Hogyan lehetséges, hogy tíz oldalnyi mondanivalóját egy teljes estét betöltő darabnak tartson, ellentétben azzal a műkedvelővel, aki nem adja 120 oldalon és 30 szereplőn és 10 képen alul Ezt technikai tájékozatlanságot és zűrzavart természetszerűen tetézi az a tapasztalatlanság és zavar, amely magát a darab mondanivalóját, a mesét, esz mei vonalát, a jellemek rajzát és felépítését, a konfliktus kibontakozását illeti.
