Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 10. szám - Bábi Tibor: Bátorkeszi jegyzetek
Ez volna Bátorkeszi: utcák, házsorok, deszka palánkok és emberek; egyszerű dolgos emberek, asszonyok gyermekeik kel, parasztok, néhány munkás, hivatal nok és tanító. Megsebzett háztetőkre tűz a nyári nap. A házfalak meztele nül mutogatják szegény vályogtestüket. Néhány romház éktelenkedik a falu kö zepén. Szél fúj a dombok felől, olykor belemarkol az utca porába és arcodba szórja a szemetet. A kerítések mögül ebek csaholnak a zörgő szekerekre. Néha autóbusz vagy traktor pöfög végig az utcán. Két templomtornya mered a falu fölé, két súlyos, nehéz torony. Behúnyom a szememet az autóbusz és traktor lát tán, megpróbálom elfelejteni, hogy min den tizedik házban rádió van, s akkor furcsa döbbenet nyilai belém. Hová is kerültem, hol vagyok? Nem száz, vagy százhúsz kilométerre Bratislavától. Öt száz évet utaztam vissza a múltba. A vá ros lármás, fürge civilizációja most va lószínűtlen emlékké zsugorodott. Itt-ott megállók, betérek egy-egy ház ba. Elbeszélgetek az idős parasztokkal, megfáradt asszonyokkal, — az életről, a mindennapokról, a békéről és háború ról. Tudatuk, lelkűk tele van valami fur csa félelemmel és béna tehetetlenséggel. Nem értik a dolgokat és a változásokat. Nem értik a háborút, mely ezt a falut úgy meggyötörte. Nem értik a békét, a szárazságot és jó időt, sem az Ínséget, sem a jó termést. Számukra minden va lahogy isten csapása vagy áldása. Jár nak ékelnek magukba mélyedve és vára kozva, hogy náluk erősebb hatalmassá gok döntsenek életükről. Ilyenek az idős emberek. A fiatalok mások. Bizakodók és erő sek, izmaikban, lelkűkben tevékeny erők és szándékok feszülnek. Szemük ben józan értelem és derű fénye gyulla dom s én újra látni akarom az autóbuszt, a pöfögő traktort, a házak fölé feszülő antennákat, zengő villanyhuzalokat. Vál tozott mégis valami. Itt vannak, itt jár nak, dübörögnek az emberek tudatát át formáló traktorok, autóbuszok, önkötö zők, és kombájnok, hogy sarkaiból is kifordítsák a múltat, a tehetetlenséget, a középkori. SZÁZTIZENHÁROM NÉV Állok a déli napsütésben a falu kel lős közepén. Egy márványoszlop állta el utamat. Márványoszlop lépcsős alap zaton, s fölötte rácskerítés. Olyan, akár egy sírkő a temetőben. Tetején valami porcelán-szobrocska állhatott, melyből csak egy csonka cserép maradt. A márvány oszlop mellén, oldalain és hátán nevek sorakoznak, összesen száz tizenhárom név, — az első világháború áldozatainak névsora. 1938 után így ne vezték; a hősök szobra. Mennyi hazug ság, uszító szörnyű szándék ebben az elavult elnevezésben. Nem látok sem mit, semmit, csak egy márványoszlo pot, egy síremléket és neveket s állok döbbenten és szomorúan. Hány falu van itt délen és mindegyik faluban egy ilyen szobor. Régi seb, elfelejtett szörnyűség. Van ennél szörnyűbb, fájóbb és elevenebb, mely nem gyógyul be tíz, húsz, har minc év múlva sem. A második hábo rú áldozatainak nem emelt senki már ványszobrot. Nem véste kőbe neveiket, de élnek az édesanyák, testvérek, öz vegyek. ők az eleven fájdalom és ele ven emlék. Olykor sírnak, sóhajtoznak. Olykor még remélnek, talán visszajön az elveszett fiú, az édesapa, s haszta lan remélnek. Hányán lehettek? Talán kétszázan vagy háromszázan, nem tudni biztosan. Eltűntek valamerre a frontokon. Ré gen halottak és nem térnek vissza töb bé. Valóságos temető ez a táj, temető, ahol nincsenek sírok, csak síremlékek, mert a hóhérok idegen országokba küldték meghalni a paraszti nép fiait. AZ EMBEREK BESZÉLNEK Nehéz volt mások bizalmába férkőz ni, megnyitni az emberek szivét, hogy őszintén, gátlások és félelem nélkül beszéljenek. Ha nem is volt mitől fél ni, akkor is óvakodtak az őszinte szó tól. Évtizedek tapasztalatai tanították meg hallgatásra és bizalmatlanságra őket, annyira, hogy még panaszkodni is elfelejtettek. Ilyenek voltak a múlt ban, szomorúak, elmélyedők, magukba- zártak. A béke és a munka lassan begyógyí totta a sebeket. Emberibbek és közvet lenek. Értékelik a múltat, jelent, s ter vezgetik a jövendőt. A szó őszintébben buggyan szájukról. És biztonságban ér zik magukat akkor is, ha sérelmekről beszélnek. A műit egyik legfájóbb sebe fiatal ságunkat érintette. A háború tönkre tette a tantermeket, ezért a gyermekek 1945 után nem jártak iskolába.' Amikor aztán újra megindult az oktatás, ott esett a hiba, hogy az csak szlovák nyel
