Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - J. Hanzelka és M. Zikmund: Afrika álom és valóság III. rész
gépünk volna, amely a képpel együtt ezt a gyomorürítő bűzt is felvenné. Csak az imbolygástól a nézőtéren még nem kapnának tengeri betegséget. Noha a szél felőlünk fúj, csak néhány oroszlánfóka ugrik a vízbe. Éppen azo kat a helyeket keresik, ahol a tenger a legjobban háborog. Felbukkannak a hullámok taraján, lebuknak és újból ki másznak az alacsonyabban fekvő szir- tekre, onnan felkapaszkodnak a partra. Érdekes megfigyelni, hogyan viselkednek a szárazon. Mozdulataik nehézkesek, te hetetlenül vonszolják többmázsás testü ket a síkos sziklákon és altestük eré lyes mozdulataival igyekeznek segíteni magukon. Mihelyt magasabban fekvő helyre érnek, megelégedetten elterpesz kednek, felemelik fejüket és kíváncsian körülnéznek. Hosszabb küszködés után sikerül vagy harminc méterre megközelítenünk a szigetet. Körülöttünk valósággal forr a tenger. A smaragdzöld hullámok szökőkútként csapnak föl a magasba és körülöttünk a víz úgy fest, mintha itt gyűltek volna össze messzi vidék oroszlánfókái, hogy válogatott csapataik vízipóló mérkőzést vívjanak egymással. Hosszúbajszos, sima, hegyes fejük percről percre két-három méterre a csónaktól bukkan fel, éppen akkor, amikor a legkevésbbé várjuk. Magasan kiemelkednek a vízből, néha egész felsőtestük a víz színe fölött ma rad, mintha azon gondolkoznának, me lyik játékostársuknak adják le a lab dát, majd ismét fejest buknak a ten gerbe. Szemmelláthatólag meglepi őket váratlan látogatásunk és a felszín fölött töltött rövid pillanatokat arra használják fel, hogy alaposan szemügyre vegyék a csónakot és legénységét. A hajóslegény szüntelenül figyeli a hullámok irányát. Ha újabb vízfal kö zeledik felénk, mindig erősebben meg markolja az evezőt és egyenesen feléje tart, nehogy oldalról érje a csónakot a hullám. így sikerült hosszabb ideig a sziklák közelében maradnunk. Már nem félünk a szirtektől, de rettegünk arra a gondolatra, hogy valamelyik irdatlan testű fókának eszébe juthat alulról szemügyre venni a lélekvesztőnket. Körülöttünk az oroszlánfókák tombol nak, mintha eszüket vesztették volna. Kövér tarkójukat és fejüket úgy rázzák, mint a vízből kikecmergett kutyák, mor mogó hangot hallatnak és minden újabb vízalábukás előtt felugranak. Fényképezőgépeinket és filmfelvevő-•> készülékeinket állandóan készenlétben tartva, a csónak oldalához támaszkodunk és egyik felvételt a másik után készít jük. A matróznak szemmelláthatólag tet szik a komédia. Evezőjével igyekszik nagyokat sózni a csónak körül felbuk kanó fókákra, de egyszer sem találja el őket. Az állatok mindig idejében buk nak le a víz alá és úgy látszik, ők is éppen olyan jól szórakoznak, mint a társunk. Amikor a hajóslegénynek utasítást adunk a visszatérésre, csak azt sajnál juk, hogy nem köthetünk ki a sziget partján és nem figyelhettük meg a szá razon ezt az érdekes társaságot. A szi get felől még messze, a nyílt tengeren is halljuk az oroszlánfókák hangos böm- bölését. Olybá tűnik, mintha birkák bé- , getnének, kutyák ugatnának és tehenek bőgnének. Az oroszlánfókák, amelyek az egykori Német-Délnyugat-Afrika partvidékén, valamint a keleti partokon, Mossel Bay táján fordulnak elő, csakis olyan kis szigeteken ütik fel sátorfájukat, ame lyeken nem köthet ki se hajó, se csó nak. Ezeken a szigeteken félévig ma radnak, hogy a szárazon szüljék meg kölykeiket és neveljék őket addig, amíg meg nem tudnak lenni önállóan a ten geren. Nagyszerű úszók és ezt a tehet ségüket használják fel védelmül az em berrel szemben. Erős és amellett rugal mas bőrük túlságosan keresett árucikk, és ezért nem számíthatnak könyörületre az ember részéről. Dél-Afrika partvidé kén azonban az oroszlánfókák mégis annyi védelmet élveznek, hogy vadásza tukat csak a nyílt tengeren engedélyezik. Párzás idején, a szigeteken tilos vadász ni rájuk. A sziget és rajta az elérhetetlen orosz lánfókák lassan eltűnnek a láthatáron. A délafrikai vizek egzotikus állatvilá gáról szerzett gazdag tapasztalatokkal térünk vissza Fokvárosba. Valahol Afrika délkeleti partjai men tén hasítja az Indiai-óceán vizét a „Bois- sevain“ holland hajó, amely hosszú út ján Japánból és Indonéziából érkezett ide, hogy tovább haladjon Argentína felé. Ez a hajó juttat el bennünket a délamerikai kontinensre, tizenkétnapos út árán. — Éppen most hagyhatja el a „Boisse. vain" Durban kikötőjét... — Én is éppen erre gondoltam. Holnap East Londonban szedi fel horgonyát, négy nap múlva fedélzetére veszi a Tátránkat. Még néhány nap és végleg búcsút mondunk a fekete földrésznek...
