Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - J. Hanzelka és M. Zikmund: Afrika álom és valóság III. rész
határának) szondánként nyolcvan cseh szlovák fillért fizetnek. A legjobb mun kás, aki egy váltásban 50 szondát fúr, a mi oénzünkben 22.— koronát keres. Természetesen ez a legmagasabb bércso port, amelybe csak néhány kiváló mun kás tartozik, akik „specialistái“ a fúrás nak. — Ne haragudjék, mérnök úr, de a vájárok a bányában kisebbségben van nak. Mennyit keres a többi bányász? Lishman arca elkomorodik, de gyor san erőt vesz magán. — Well, bizonyos különbségek fennáll nak, sőt azt hiszem, elég nagyok, de pontos adatokkal nem szolgálhatok. Sor- ry. KALANDOS HAJÓÚT AZ OROSZLÁN- FÓKÁK SZIGETÉRE — ... Ma nem biztonságos a tenger, uram! Haragos, nagyon haragos! Talán majd délután, ha beköszönt az árapály... A négerek és a két mulatt izgatottan hadonásznak a kezükkel, vonogatják a vállukat, hogy nagyobb súlyt adjanak szavaiknak. — Nézd csak, uram, milyen erős a hullámverés! A csónakot összetöri és mind ott pusztulunk. Nem, nem szabad kísérteni az úristent — tiltakozik riadt képpel a búr hajós, vagy hetven éves öregember. Mi valósággal tűkön ülünk már. Négy nap múlva indul a hajónk Amerikába, addig egy csomó levelet kell írnunk, megállapítani több mint ezeregyszáz filmnegatív azonosságát és el kell intéz nünk a kocsi behajózásával kapcsolatos formaságokat. Nem várhatunk másnapig, mert még aznap estére beszéltük meg utolsó találkozásunkat a csehszlovák gépkocsik behozatala iránt érdeklődő kereskedőkkel. — Hallgass ide, kapitány, — fordulunk a vénemberhez, nem tagadva meg tőle a büszke címet, amellyel hajósai tiszte lik — ugyanezt mondtad nekünk tegnap is! Addig halogattad az indulást, míg végül sötéttel érkeztünk a szigethez. Három üveg borral többet kapsz, ha ide jében jutunk oda! Az öreg kapitány egyszerre megfiata lodik. Megfeledkezik az istenről, meg a háborgó tengerről, felpattan és máris imbolygó járással siet a legénység élén az öböl felé, amelynek partja mentén egy nagy vitorlás pneg egy hozzákötött vontatócsónak búslakodik kikötve. Egy óra múlva indulunk ... Saldanha partjaitól két-három kilomé terre egy kis sziklaszigeten néhányszáz oroszlánfóka tanyázik. A partról messze- látóval megfigyelhetjük őket, de az idő járás néhány napon keresztül olyan rossz, hogy nem is gondolhatunk fény képezésre vagy filmezésre. Előző nap délután sikerült párszáz méterre meg közelítenünk a szigetet, de az alkonyat megakadályozta a felvételek készítését. A vitorlás kacskaringós vonalban, las san közeledik a szigethez, kifeszíti se gédvitorláit, majd ismét harántos irány ba fordul, hogy kedvezőbb széláramlatot, kapjon. Egy órás hajókázás után szél- mentében kerüljük meg a szigetet, majd, hogy az állatok ne kapjanak szimatot, óvatosan a túlsó oldalról közeledünk a sziklacsoporthoz. A sziget felől borzasztó, leírhatatlan bűz árad. Mintha egybevegyítették vol na a rothadó dögök, érlelődő trágya és kénhidrogén szagát. A gyomrunk felka varog és ismét erőt vész rajtunk a ten geri betegség, amelynek addig a bukdá csoló vitorláson sikeresen ellenálltunk. A sziget partjait valósággal elborítják az óriási állatok csillogó sötétbarna tes tei. Az oroszlánfókák a napon sütkérez nek, előre-hátra ringatják testüket, akárcsak a jegesmedvék, a sziklákon mászkálnak ide-oda és fejest ugranak a vízbe. A tenger mintha egyre nyugtala nabb lenne, háborgását a kezdődő apály sem mérsékli. Hatalmas vízhegyek, né hány méter magas hullámok csapdossák a sziklákat, szőkéinek szirtről szirtre és fehér tajtékkal borítják a sziget csücs két, amelyen a legtöbb oroszlánfóka ta nyázik. Partraszállásra gondolni sem lehet. Sikerül azonban rábeszélnünk a leg merészebb hajóst, hogy oldja el a vi torlás farához kötött csónakot. Felve vőgépestül beugrunk a lélekvesztőbe, a matróz nekifekszik az evezőknek és a vitorlás ismét eltávolodik a partoktól, nehogy megfenekeljen a szirteken. — Igyekezzünk minél közelebb jutni, néhány méternyi filmet veszünk föl, az tán tüstént visszatérünk a hajóra ... — Nem bánom, — morog kedvetlenül a tengerész — de bolond dolgot cselek szenek; nem látják a hullámverést: oda- vág valahol a sziklához és nem marad belőlünk egy ép darabka sem ... A teleobjektívet nem használhatjuk, mert a láthatár részegen ugrál föl és alá, úgyhogy a keresőből gyakran elveszítjük az egész szigetet oroszlántókástól. — így filmezni nem lehet, mert még a nézők is megkapnák a tengeri beteg séget ... — De csak akkor, ha olyan felvevő-
