Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1954 / 8-9. szám - Veres János: Kastély - Veres János: Ifjú szívem szerelmével - Veres János: Így volt - Veres János: Megyek hozzád!

Veres János versei

Kastély

Míg el nem mentek, fészke voltál

a gyűlölt, ékszeres heréknek;

majd negyvenötben tanyát vertek

szobáidban a denevérek.

Most óvoda vagy, apróságok

járnak ódon falaid között.

A fal régi, de termeidbe

az ifjú élet beköltözött.

Ifjú szívem szerelmével

Ifjú szívem szerelmével,

tervek bátor csapatával

jöttem érted, kedvesem.

Szép eper-szád csókot érlel,

meleg vágyad felém szárnyal;

— e nyár téged ad nekem.

Itt e barátságos házban,

megértésben, boldogságban

élünk majd mi, kis bogár.

Orgonafák ringó ága,

a fa szagos szép virága

kedves, mint a holnapunk.

S nemsokára e fák árnyán,

gyermekünknek totyogásán,

édes, együtt mulatunk!

így volt

Sültkrumplit majszoltunk Ferenccel

a faluszéli dűlő házban,

bús sorsunk sivársága fészkelt

>1 csorbaszélű krumplistálban.

Kopott bútorok nagy részvéttel

hallgattak a repedt fal mellett.

Gyertyacsonk égett az asztalon,

petróleumra már nem tellett.

— Gyere — szólt s kimentünk- a

dombra

megállt és nézte a bús tájat,

kisimult mély, keserű ránca

boltozatos szép homlokának.

Hallgatott, aztán lemutatott

a falura: — Ott a pataknál

fog állni majd a nagy bölcsőde,

— ott az iskola — ott a magtár.

A kastélyban könyvtár is lehet,

ha eltisztul az úr, az álnok —

mondta és szőkén körüllengtek,

mint tündérek, minket az álmok.

Valami fénylett, én azt hittem,

a hold, a felhőkből köszönő.

Kern az volt, de a szíveinkben

ragyogva élő, drága jövő.

Lehet, hogy hamar meghalok én,

síromon fű és virág terem

s hiába vár rám kis galambom

s a tervezgető szép szerelem.

Lehet, hogy kedves barátaim

néhány év múlva elfelednek

s falum utcáján a vén hársfák

felém már sosem integetnek.

Lehet, hogy minden dús örömet

elzár előlem szenvedésem.

Mégis, ó, boldog, boldog vagyok,

mert a népemhez hűen éltem.

Megyek hozzád!

Már látlak is: a nagy fa alatt

most terítsz meg a vacsorához,

kisöcséd segít, a konyhából

frissen szedett szép szamócát hoz.

Dudol az erdő a kert végén

s rakosgatsz fehér kis kezeddel.

Szíved dobog, mert táviratom

megkaptad ma még kora reggel.

Az állomástól a faluig

gyalog kell mennem — s hogy

— repülnék!

Mérföldes csizma kellene most, —

gólyák hátára én felülnék.

*4 réten szagos szénarendek,

pihenni rájuk leheverek.

Piros szemmel kacsint a nap rám,

csak rád gondolok és nevetek.

Aztán gyerünk! Még negyedóra.

Kisér a völgy kedves patakja

s medrében oly vígan ficánkol,

mintha ő is hozzád szaladna.