Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
intézni a dolgot? Ki a fene megy a föld alá, ha nem muszáj? Ezt a muszájt kell nekünk megcsinálnunk, azért van az ök lünk, a botunk, a puskánk, a katonasá gunk, a gépfegyverünk. Harc, harc és megint harc és két óra alatt úgy vissza- pakoljúk őket, mintha sohasem bújtak volna elő. Aki fél, bújjon az anyja szok nyája mögé. Aki férfi, az jöjjön velem. Megmondtam. A tiszteletes úr csendes megadással szólt: — Legyen meg a jó Isten akarata. A csendőrség parancsnoka szelíden tű nődött: — Ez szép, ez szép, bíró uramnak tel jesen igaza van. Természetes, hogy egy óra alatt végzünk velük. De ezt az órát meg kell kezdeni és itt a bökkenő. Mert megkezdeni senki sem meri, az a fene mosolygás mindenkinek kezéből kiijeszti az akaratot. A jegyző diplomáciáját most már egé szen a Márs rendelkezésére bocsátotta: — Várjunk, várjunk uraim Egy há borút mindig csak erkölcsi ráhatókkal lehet megindítani. EIőszöt is: az összes kocsmákban csapra ütjük a hordókat és mindenki annyit ihatik, amennyit akar. Aztán bedumáljuk az egész falunak, hogy ezeket a kommunisták támasztot ták fel, hogy elvegyenek mindent min denkitől. Aztán eldugunk vagy két-há- rofn gyermeket a szomszédfaluban és el híreszteljük, hogy a visszatértek falták fel elevenen őket és így fognak tenni az egész falu népével, mert a feltámadott ember nyers emberhússal él. Ha rögtön hozzá kezdünk a dologhoz, fogadom, hogy éjjelre megkezdhetjük az offenzí- vát. A tanács nagy lelkesedéssel tette ma gáévá a jegyző eszét. Pestről telefonon egy vágón alkalmi és irredenta költőt rendeltek, kik ebédre meg is érkeztek Etelközi Pischinger *Taks vezetése alatt, ki Grejza diák névvel gyújtogatta a honi szíveket. Délután már vad kurjantások és véres nóták verték a falu levegőjét. Folyt a bor s költők és elöljárók dobták a felgyűlt népkohóba a parazsat. Fize tett asszonyok véres jajgatásokkal tűz ték át a dagadt szíveket, hogy hogyan fsüták fel a visszatértek az eltűnt gyer mekeket, hogy jajgattak a szegény ál dozatok az irtózatos fogak között. Száz húsz megkötözött költőtorok üvöltötte Pischinger csodálatos riadóját a felger jedt falu leikébe. Az ivók közt Sztálinnak, a Szovjet el nökének aláírásával egy „elfogott“ táv iratot adtak kézről-kézre: — Az egész falu legyilkolandó stop Mindent kom- munizáljatok stop Sztálin stop. Este az egész falu s a csendőrök és katonák ordítva, hadonászva, lődözve vonultak fel a templomdombra. Az őr tüzek lobogó lángjainál vérvörösek vol tak az arcok s vérnek látszott a bor az üvöltöző ajkokon. Velük szembe, az út nak az éjtszakába halványuló szélessé gén az éjtszaka szövetén is átderengett a feltárnadottak nyugodt mosolygása. A bíró, akit polgári részről a háború leg főbb parancsnokának választottak, át kiáltotta a sötétség szövetén: — Én, Kömény András, Makucska egyedüli hiteles fő bírája s mint e ne mes honvédő hadsereg legfőbb parancs noka tudatom veletek, hogy egy negyed órát engedünk nektek arra, hogy szép rendesen visszamenjetek illő sírotokba. Ha nem engedelmeskedtek, mint haza árulókat és kommunistákat a törvényes véderő minden eszközével megsemmisí tünk benneteket. Éljen a haza, éljen a jogrend, éljenek Makucska jogos, élő bir tokosai! 1 A részeg falu, mint piros rakétákat, vad ordításokban dobta felgyúlt lelkét a csendes csillagok felé. A temetőből jöt tek álltak, hallgattak, mosolyogtak. Már tizenhárom perc élteit. Katonák, csendőrök, falusiak célzásra emelték puskáikat. A gépfegyveresek odaálltak a halál-masina elé. A kézigránátosok fel emelték az örök búcsúztatót Most már halálos, nagy csend nyomta az éjtszakát. Mindenki tudta, hogy most ölni fog és hogy ezentúl jóvátehetetlenül más em ber lesz, mint eddig. A fennakadt szívű csendben egyszerre csak egy gyermek sí ró jajgatása állt a lelkek elé: — Jaj, katona bácsik, ne bántsák a mamukát! Meghalok, ha szegény marau- kának baja esik! A Kádár István kis árvája, a tízéves Ilonka sírta gyermekszívét az éjtszaká ba. Mert az édesanyja ott volt a temetői táborban. A hang átment az éjtszakán és íme, csoda történt. A visszatértek moso lya lehervadt tőle az ajkakról s mintha megingott volna biztos rendjük. Valami megmozdult hallgatag soraikban. Egy asszony jött ki a néma seregből s nagy kéréssel odavetette magát Kátay tiszte letes úr elé: — Menjünk vissza, tiszteletes úr! Men jünk vissza, az elmúlt élet jóságára ké rem. Ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, szenvedtünk, akiket egész életünkkel szerettünk. Ne zavar juk meg gyermekeink álmát, ne hozzunk bánatot szívükre. Oh, tiszteletes úr, édes a nap világossága és nagyok a föld jó ságai. De a kislánykám sírása azt mond-
