Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
írta: Szabó Dezső A tiszteletes úr szavai mind szélesebb szárnyakkal verték a levegőt. Hangja feszülő létráján érezni lehetett, hogy most már az utolsó mondat széles dicső sége felé hág. A hívek is mind odaéb redtek a beszéd lelkűk felé kunkorkodő farkához. Mert dolgos embernek meg bocsátja Isten, ha a beszéd nagy részét átalussza. De az utolsó mondatokat nem hallani olyan pogány dolog, mely a tü zelőanyag tetemesebb alkalmazását von ja maga után a pokolban. Zengett a tiszteletes úr lelke: — Igen, atyámfiai, e bűnös föld bi lincsei nem kötik örökre az Isten leiké től lelkes embert. A földből vétetett test megfizeti adóját a földnek. A siralom nak e halálos völgyében betegség, bűn, szenvedélyek, gyilkos étvágyak dúlnak, de a test minden mívelkedését vissza- nyeli az elborító föld. De az Istentől nyert lelket, ha test-börtönéből kisza badul, a végtelenség útja várja s meg tisztulásokon keresztül siet vissza örök forrásához, Istenhez, óh, feltámadás gyönyörű öröme, töltsd be a Húsvét szent ünnepén vágyó szíveinket! Nincsen elmúlás s a halál az öröklét kapuja. Ott vűszont fogjuk látni szeretteinket, akik előttünk dolgoztak, szenvedtek és imád koztak e földön, óh, édes testvéreim a Krisztusban, szívetek minden vágyában, agyatok minden gondolatában, akarato tok minden tettében éljetek úgy, hogyha majdan megzendülnek az Örökítélet trombitái, zengjen felétek isteni meste rünk hívó szava: — Te igaznak találtat tál, lépj be az én Atyámnak örömébe, ámen! A hívek egy boldog nagyot nyeltek, mint a jó falat, mint a jó csók után. Ajkukra kifényesedett az üdvösség zsír ja. Aztán egyszerre felálltak. És a jó bortól vörösre duzzadt arcokból, a kol básztól, szalonnától megdagadt nyakak ból, mellekből és pocakokból, a munká tól és csóktól izmosult lábszárakból fel- reszketett a fehérszárnyú zsoltár az Isten arca elé: Lelkek vagyunk, lelkek, a te lelked ma- kucskai letéteményesei. Ne hagyj el mán két, adj nekünk jó kenyeret sok zsírral, jó szagos disznópecsenyével, édes borral és megfrissítő meleg ölelésekkel. Lelkek vagyunk, ó, Urunk, és adj nekünk erős öklöt, hogy kupán vághassuk azt, akire haragszunk. Lelkek vagyunk és kérünk téged, hogy a halál akkor nyissa meg nekünk a Hozzád vezető utat, mikor mi szólítjuk fel arra őt. Aztán még ülve is énekeltek egy szép strófát. Akkor kimentek a templom elé. Ott ősi szokás szerint csoportokba ve rődtek, hogy az ünnepi ebéd nagy örö me előtt megbeszéljék a világ dolgát. Mindenki a maga sorsbelijével csoporto sult: külön a legények, a fiatal lányok, a tiszteletes a bíróval, a kántorral, a jegyzővel s a falu többi fejével, a mó dos emberek, a módos asszonyok, aztán a zsellérek és asszonyaik. Mert ez a jó Isten garádicsa: az alsó lépcsőn az az ember, aki sohasem lakhatik jól. A má sodik lépcső az, aki minden nap adhat magának enni. A harmadik lépcső-ember két emberért is ehetik. És így tovább: aki háromért, négyért, ötért ehetik. Le geslegfelül van aztán a méltóságos tün döklő Úristen, aki minden percben egy vi lágot ehetik meg. Földestől, tengerestől, szívestől, történelmestül. Igen régi mérések igazolják, hogy Ma- kucska a világ közepe. A templom pedig a falu közepén van, egy dombon, hon nan vagy ötven más falut lehet látni s a növekvő kenyér szép zöldes térségeit. Olyan jó ott elbeszélgetni, régi biztos bölcseségeket, régi jó mondatokba pa kolni. Pláne, ha a friss húsvéti szellő körülfürdeti az embert s a serkedő élet vidám izenetét tágítja a szívekbe. — Hallotta a tiszteletes úr, hogy a Cseh Antal megvette Apátiban a Kakas Péter szőlőjét? — kérdezte a bíró. — Aki gyűjt, annak van — felelte a tiszteletes úr. — Csak az a sok adó ne rontaná az embert, — homályosodott közbe Fejér István, a falu legnagyobb gazdája. — Az államnak is élnie kell valami ből — intette a jegyző. — Jaj, tiszteletes úr! Jaj, édes tiszte letes úr! Ez már nem a beszélgetés része volt, hanem a rémület őrült kiáltása, mely a széles országút felől szakadt feléjük. Mindenki odariad a hanghoz, melyben egy halálra ijesztett élet kért segítséget.
