Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
tosság színvallása — a lelkesedés első fokán megtörtént. Ezt így megismétel ni többé nem lehet és nem szabad. Most már az író plusszát várjuk, azt, amit csak ő adhat és mondhat, azt, ami címzés és utalás nélkül lehet minden kié: teremtés, alkotás, névadás! Ahol névadás van, ott meghal a frá zis. Minden mondanivaló annyit nyer kihatásában, amennyi az általa kiszorí tott frázis rontása. A frázis a költő és író „izéje”, a mondanivaló szegénységi bizonyítványa, a tartalmatlanságot el kendőző patetikus halandzsa. A frázis a költészet halála, mai versírásunk leg nagyobb átka. Vessétek ki magatokból: a szocialista realizmus nem tűr frázist! XII. Beszámolónk végére értünk. Szólni kéne még a két tanulmánykötetről, de hely- és időszűke ezt már nem engedik meg. Sas Andor tanulmánykötetét kü lönben részletesen ismertettem a Fák lya májusi számában, a Budapesten élő és dolgozó Szalatnai Rezső itt megje lent könyve (Petőfi Pozsonyban) — noha íróját eltéphetetlen szálak fűzik a szlovákiai szellemélethez — ugyanakkor lényegében már nem tartozik e keretbe. Látleletünkben irodalmunk valóság- mérlegét kellett felállítani és minőségi fokát meghatározni. A realizmus mér legét a szlovákiai valóságnak megfele lően! A vizsgálat pontos volt: hetekig tartott, őszintén be kell vallanom, hú zódoztam e feladattól. Azt mondtam várjunk még, mert a mennyiségileg elégtelen anyag még nem indokolja sür gős összefogását. Ma úgy látom: bűn ^ lett volna a halogatás és a várakozás, mert van mit összefogni, van mit fel mutatni! Érdemes volt: megérte az időt és fáradságot és hinni szeretném, hogy fiataljaink felé eltaláltam a helyes út mutató hangot és gesztust, mely bírálat és bíztatás is egyben. Érdemes volt, mondom mégegyszer:a harmadvirágzás- nak is meg lesz a szüretje, termése. Lészen gyümölcs a fán! tanulni fáradhatatlanul! József Attila, a mosónő fia és Illyés Gyula a ju- hászivadék, mint fiatal indulók, micso da kultúrtelitettségrŐl tettek tanúságot! Hozzájuk, példájukhoz, munkájukhoz, kitartásukhoz, állandó szellemaktivitá sukhoz kell igazodni! Gondolat-realitás nélkül nincs mondanivaló! Veres Pé ter, a hat elemit végzett földtúró állan dó olvasás, tanulás eredményeként ma a kultúra egészét jelentheti, azon tör vényét és követelményét, melyet Goethe fogalmazott: „Aki nem tud számadást adni háromezer évről, az sötétben tapo gatózva él egyik napról a másikra.” A kulturális elkötelezettség mellőz hetetlen írói követelmény. Nehézsége nélkül az író itt is a felszínen marad és sohse jut el a mélybe, az egész va lósághoz! A könnyítés: könnyelműség és mindenképpen csak felületmegoldást eredményezhet: egyszeregyet, sablont, sematizmust, unalmat, közönyt, és ér dektelenséget, frázist. Nehézség és ne hezítés kell élményben és végiggondo lásban egyaránt. Az író teljességre-tö- rekvése a műért való felelősség nélkül elképzelhetetlen. És ez a felelősség nem utolsósorban az emberség, a szellem er kölcsi elkötelezettsége, a gondolat iga za, a vox humana. Az emberi szó hite les egészét az író közvetíti. A mű. Nem elég a lelkesedés, a felgyúlás, a szolidaritás és hála bizonyítéka, a ma örömének és vállalásának szívvel-lélek kel való éneklése. Egymagában nem elég az író politikai öndokumentálása, a pártosság vitán felül álló kifejezése. Más kell, több kell: a mű művészete kell. Engelst idézhetem újra, egy re gényíróhoz intézett levelének következő részletét: „Mindig baj, ha a költő hő séért rajong... ön bizonyára szükségét érezte ánnak, hogy könyvében nyilvá nosan színt valljon, hogy meggyőződé séről, pártállásáról az egész világ előtt tanúságot tehessen. Ez most megtör tént és ez most már a háta mögött van, ebben a formában ezt így megismétel nie nem lehet többé.” Ifjú íróinknál a dokumentálás a pár
