Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Mese az unokáknak (ford. Tóth Tibor)
„Liquidieren“. De mindig visszaszívta, mert szüksége volt Jakubíkra, ő az első partizán, aki a kezükbe került, minden áron szóra kell bírni. Hajnali három órakor az őrnagy fia dót rendelt el. Egy zászlóalj hangtalanul körülkerítette a falut. A házak között szerteszéledtek a járőrök és négy óra tájt csattantak a puskatusok az ajtókon, a kiskapukon, az ablakrámákon. Az éjtszakában szavak harsantak. is mert, félelmet gerjesztő szavak eljutot tak minden kuckóba, vészes pókháló ként fonták be a falut: — Los, los ... ! Az öreg Rancsokné meg se döbbent a veszett zörgés hallatára. Minden pil lanatban várta a fasiszták látogatását azóta, hogy meglakták a falut. Ahhoz meg már hozzászokott, hogy fegyveres ellenség törjön be a házába: a férje kommunista volt. Felkelt, meztelen lába csattogott az agyagpadlón, ahogy besietett a kamrá ba, ahol Johanka lánya aludt, szíve alatt ötödik gyerekével. Johankát már ébren találta, felserkentette az egyre hango sodó dübörgés. Az öregasszony felsóhajtott. — Készülj, lányom! A pitvarajtó megroppant. A konyhá ban alvó gyerekek is felébredtek. A.Z öregasszony kiment a pitvarba, fél- retólta a reteszt. — Jövök már, jövök, — mondta en gesztelőén, mintha odakint türelmetlen gyerek zörgetne, nem pedig csordányi elvetemült gyilkos. Olyan -vadul rontottak be, hogy az aj tó nekicsapódott a padláslépcsőnek. Re csegtek a felfeszített szekrények. A szu ronnyal felhasított dunyhákból fehéren szállt ki a toll. Az öregasszony úgy állt a gyerekek meg Johanka előtt, akárha testével akarná védelmezni őket. Szem re nyugodt volt és tisztességtudó, de szíve megtelt félelemmel, fájdalommal és gyűlölettel. Mennyit törődtem ezzel a tollal, gondolta magában, egész élete men keresztül kuporgattam, megőriztem minden szálat, minden bolyhot, gondoz tam, most meg ... — Los, los ... ! A gyerekek nagyanyjuk szoknyája mögé bújtak. Kapaszkodtak belé, rimán- kodtak, a világért el nem eresztették volna. De az öregasszony magára erő szakolt nyugalommal a lányát fogta ke zén, vezette maga mellett, testével véd te a fasiszták puskatusától. — Los, los ... ! Az elhagyott házak ablakából fény villant. Az SS-legények veszett vérebek ként rohantak fel-alá, lökdösték, szidal mazták, gúnyolták az embereket. A fa lusiak összebújtak, kézenfogva tartották egymást; még a haragos szomszédok is, akik tíz éve pörösködtek egy meddő szilvafa miatt, édestestvérként borultak össze. A templom körül a falu terére vezet ték őket, a kocsma elé. Az öregasszo nyok processziós zsoltárokat énekeltek. Rancsokné nem énekelt, kézen fogva ve zette a lányát, másik kezével domború hasát simogatta, és most, hogy nem néz tek rá már azok a rémítő katonák, erőt vett rajta a félelem. — Csak benned ne tegyenek kárt, — suttogta, — meg annak az ártatlanság nak a szíved alatt. Johanka, aki maga is csupa ijedtség volt, nem magáért, de a gyerekéért, hisz érezte magzatának minden szíve-dobba- nását, igyekezett nyugtatni az édesany ját: — Ők is csak emberek, mama. Hogy is tehetnék... De mihelyt maga elé képzelte őket, hideg futott végig a testén, szorosabban anyjához simult és érezte, mennyire te hetetlen. A férjére gondolt, ha ő itt vol na, mitől se félne, az embere erős volt, talán a világon a legerősebb, soha se fél senkitől. De a férje már rég elment ap jával együtt a hegyekbe. Virradt a hajnal, szomorkásán, _ szeny- riyesen, úgy telepedett rá a falura, akár a zavaros vizű áradat. Nyílott a kocsma ajtaja. A táguló nyílásban Willi jelent meg, álmatlan, dagadt szemmel. Az SS- legények sorfala közt a falusiak egyen ként indultak meg az ajtó felé és eltűn tek az épület belsejében. Az ajtónyílással szemben helyezték el Jakubíkot, a szék támlájához kötözték, arcáról lemosták a rászáradt, fekete vért, hogy az emberek könnyebben ráismerje nek. Az őrnagy a konyhaajtó mellett foglalt helyet, egy sötét kuckóban és meredt szemmel figyelte a belépőket. Az embereket a tér felőli ajtón eresz tették be a helyiségbe és a másik ajtón távoztak az udvarra. A küszöbön meg torpantak, mintha odaszögezték volna a lábukat, nézték Jakubíkot, ráismertek, meg nem is, annyira kivetkőztette a kín zás emberi formájából. Jakubík véralá futásos szeme elsiklott az emberek feje fölött, nem is pislantott, csak nézett egy láthatatlan pontot az ajtó fölött, mintha odaszögezték volna a pillantását, Csak akkor rándult meg az arca, ami kor felesége lépett be az ajtón. Tekin
