Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Mese az unokáknak (ford. Tóth Tibor)
hársfa virágának édes illata, amikor a való világ körvonalai ellágyulnak, for málódik alakba a múlt. Most már élesen látom magam előtt Jakubík arcát, ahogy búcsúzóul utoljára pillantott felém. Parancsnokunk, Vaszilij dinamitért küldött bennünket, engem meg Jakubí- kot. Engem azért, mert akkoriban erős voltam, akár a hegyi medve, könnyedén a vállamra kaptam és elcipeltem egy hí zott birkát. Jakubíkot pedig azért, mert ezen a vidéken született, ismerte az uta kat, az ösvényeket, a jó meg a rossz em bereket. Elvégeztünk mindent, ahogy rendelték és már visszatérőben voltunk. A terhet felesbe osztottuk, mert Jakubík nem engedte másképp. Hogy is hagyhatta volna? Hát nem embernyi ember ő? Tör tettünk, kúsztunk, kapaszkodtunk az ir datlan rengetegben, úttalan utakon, vad csapásokon, amerre emberemlékezet óta nem járt senki, és Jakubík, akit a cso mag kettébe görnyesztett, tévedhetetle- nül vezetett, mintha az erdő suttogná fülébe az irányt és olyan jeleket mu tatna neki, amelyeket közönséges emberi szem meg nem láthat. Két óra múltán azonban egyre gyak rabban tartott pihenőt, le-leült a tön kökre meg a széldöntötte fatörzsekre, hogy megszusszanjon. Egy szót se szólt, esak nehezen lihegett, törülte a veríté ket apró ráncos képéről és én is hall gattam, tartottam tőle, hogy sértésnek veszi, ha felajánlom segítségemet. De egyre jobban nyugtalanított, hogy időt mulasztunk. Fel-felpillantottam a fakuló csillagokra, amelyek néha keresztül vil lantak az erdő lombkárpitján és pró báltam fölbecsülni, mennyi idő van még hátra pirkadatig. Le kellett még bo csátkoznunk a völgybe, átkelni á vasút vonalon és felkapaszkodni a szemközti hegyre, ahol a törzsünk tanyát vert Még sötéttel kellett megtennünk az utat, mert a vasútvonalon őrködtek ám a fasiszták. Végre kijutottunk az erdőből, óvato san ereszkedtünk lefelé a meredek lej tőn a patakhoz. Jakubíknak hirtelen megcsusszant a lába a harmat mosta nyirkos füvön, és egyensúlyát vesztve, lehengergőzött a lejtő lábáig. Sietve utána eredtem- Egy növendék erdei fenyő tövében feküdt, estében két kézzel kapta el a törzsét és minden ere jével igyekezett megtartani magát. — Nem ütötted meg magad? Nem szólt, csak rám nézett és mo solygott, röstelkedő, tehetetlen mosoly gással, akár a gyerek, ha rossz fát tesz a tűzre. Szótlanul elvettem tőle a terhe na gyobb részét és a magam vállára rak tam. Kifújtuk magunkat és indultunk tovább. Sietős volt a dolgunk, mert már pitymallott. A körvonalak még elmo sódtak a homályban, de az őszi reggel ólmos, nehéz fénye már tépdeste az éjt- szaka sötétjét. Nótára gyújtott már az első koránkelő rigó is, mintha figyel meztetne: siessetek, siessetek! Megérkeztünk a vasútvonal fölött emelkedő dombra. A sínek elválasztották egymástól a lejtős legelőt, amelyen már keresztüljutottunk és a túloldali erdősé get, amely a töltéstől tizenöt-húsz mé ternyire kezdődött. Meghúzódtunk a mogyoróbokrok sűrűjében és igyekez tünk pillantásunkkal átfúrni a pirkadat csalóka félhomályát. Szorosabbra húztam a szíjat, géppisz tolyomat kezembe vettem, készen rá, hogy felugorjak és egyfolyvást rohanjak keresztül a mogyorós meg az erdő széle közötti nyílt terepen. Ekkor Jakubík riadtan a vállamra tette a kezét. — Bocsáss meg, — suttogta. — Bo csáss meg, Ivancsó... te is tudod: öreg ember csak fél ember... — Türelmet lenül néztem rá. Mintha a messzeségben már hallottam volna a motoros hajtány zakatolását Szokásom ellenére kissé in gerülten szóltam rá: — Ne fecsegj, Jakubík. Már mozdultam is, mintha egy ug rással ki akarnék lendülni a sűrűből. De Jakubík keményen fogta a vállamat, öreg újjai harapófogóként vájódtak a testembe. Hozzáhajoltam, két fejjel ma gasabb voltam nála, ő meg felindultan suttogta: — Ivancsó, várj egy kicsit, csak ezt hallgasd még meg: ha szerencsésen vísz- szaérkeztünk a mieinkhez, ha nem esik bajunk útközben, ne szólj semmit. Vaszi- lijnak, ne beszélj róla, hogy milyen gyönge legény vagyok. A konyhába kül dene krumplit hámozni, lisztet szitálni... Nem élném túl a szégyent... Azelőtt sohasem hittem el, ha valaki nagy szavakat mondott. De Jakubíknak hittem. Kevésszavú ember volt, nem pa zarolta hiába a beszédet. De amit mon dott, azt el kellett hinni, mert minden tettével, egész életével megmutatta, hogy egy tapodtat sem tágít attól, amit egy szer kimondott. Favágó volt, ott tanult meg hallgatni, mert egy fejszecsapás ezer szónál is többet tesz. A mi csopor tunkban a legöregebb partizánok egyi ke volt, azok közé tartozott, akik ott
