Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 7. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás
sze. Egyik a másiktól lángra gyűlt, mint a gyufaszál és a kihallgatás után olyanok voltak, mint elégett szálak egy gyufaskatulyában.” A regénynek vannak igaz, hús-vér alakjai, a régi, keménykötésű kommu nisták (Kalinovszky és Rózsa Ignác) jó, megragadó részei és nem véletlen, hogy a legjobb az epizodikus bányász betét. XA bányásztanonc szabadságrajö- vet öccsének ajándékba pizsamát hoz: „nem akartam, hogy irigykedjen rám, mert nekem két pizsamám van. Azt hiszem, a mi családunkban én voltam az első, aki pizsamában aludt.” Apja „arra .gondolt, hogy ő fiatal korában az istállóban aludt és piszkos inge oly rö vid volt, hogy a köldökéig ért. Arra gondolt, hogy micsoda utat tett meg a munkásosztály, amíg ezt a rövid pisz kos inget ledobta magáról és felvette a pizsamát... a pizsama szó mint szí nes játszadozó pillangó kergetőzött agyában” ... Halljátok Szabó Bélát? Üjra kenyér meg tej kopog az ablakon, de most ez a lírai realitás itt csak lap- széli jegyzet lehet, regényre már nem futja belőle. A tartalmat a hiányérzeti túlkompozíciónak megfelelően, a főhős, Nyikolajeva regénye uralja és mozgat ja. Szabó Béla regénye eltökéltségi kö vetkezmény, melynek nincs, nem le het kiért belső élménytartalma, emberi hitele. Ennek legjobb bizonyítéka a mini mális természetnézés és látás, ami itt egyjelentésű a belső hitelesség és in dítás; hiányával. „Zúg a keresztsoros búza, rozs és árpa”: ennyi az egész. Nyikolajeva könyvéből csak úgy dűl és árad, énekel és nyűgöz a természet megélése, szépsége, valósága, lélegzet- vételhez szükséges nélkülözhetetlensé ge. Szabónál a természethiány eredmé nyezi nem utolsó sorban a regény lég ürességét, melyet a felülethezragadás, a külsőségekben megrekedt mohó re gényakarás nem tud kitölteni. A lég üres teret azonban Szabónál a hiányér zet jelentette, ezt kellett mulasztani el sősorban és teljes eltökéltséggel. így állott aztán elő az a fonák helyzet, hogy Szabó Béla indokolatlan szociális hiány érzete egy százszázalékos követelést százegy százalékra teljesített. De ez a túlteljesítmény itt szerves adottság hiá nyában, élménykiérés nélkül, csak pa píros-regényt eredményezhetett. Engels felemelt ujjú figyelmeztetése még min dig aktuális: a mű célja nem lehet el sődlegesen „a szerző szocialista és po litikai nézeteinek a felmutatása” ... nem ezen van a hangsúly, de: „minél jobban szorul háttérbe a szerző nézete, annál inkább válik ez a mű hasznára.” IV. Amikor az Űj Szóban részletesen bí ráltam a fiatalok antológiáját, (mélta tását épp azért itt elhagyhatom) Petrő ci Bálinttal kapcsolatban, elbeszélése tárulkozó és már szinte blaszfémikus naivságát kifogásoltam. Most megjelent könyvében (Megbékélt emberek) ez írással újra találkozunk, de ez itt Pet- rőci leggyengébb dolga és ez a megál lapítás a könyv legjobb értékmérője. Vannak itt is kirívó elcsúszásai, így például az antiklerikalizmusnak ártó, ügyetlen ízléstelenség, mely a „mozit a templombói”-mesének szállít érveket, amikor ilyeneket mond: „Ezelőtt a templomokat keresztelték ... mi mást avatunk... most például a közös isr tállókat.” A munkakerülőket megrovó őszinte felháborodás természetes hang ja: „Hát nem szégyellitek magatokat!” — Petrőcinél megrovásban részesül: „De hirtelen eszébe jutott, hogy ilyen hangon tán még sem illik hozzájuk szólni, csak valamikor beszéltek így az emberrel.” Még csak ez hiányzik, ez a kényeskedő álszemérem, ez a riadozó nebánts virág-tónus! A természetes népi hang helyébe ne erőszakoljunk parve- nűs szalonhangot! Petrőci ügyeljen in kább a helyes magyarságra: „Olyan ta karosán tartotta a szobát, hogy abba bi zony öröm volt bemenni, mint az öreg asszonyoknak a templomba járni.” Ez annál kirívóbb, mert Petrőci tud írni. íme: „az épülő műhelyek, a most ké szülő új utak mögött, vénasszonyosan szerénykedik a régi kis falu alacsony házacskáival”. Petrőci helyes érzékkel kettéosztotta írásait: elbeszélésekre és riportokra. A riportok jobban sikerültek, mert itt. el esik Petrőci legfőbb írói hibája: a mo dell vagy elképzelés meredt nézése, távolságtépés nélküli mellreölelése. A riport-sorozat legjobb írása a múltba vezet: a korompai lázadáshoz, mely így egyáltalában nem fedi a riport legfőbb ismérvét: a pillanatfelvételt, a helyszí ni közvetítést. Koromoa véres napjának dátuma: 1921 február 21., amikor írónk még nem is élt! Az elbeszélések leg jobbika (Csigáról a Tatraplanra) vi szont nem véletlenül, a riport címkét kívánja. A címadó elbeszélés a „Közös út” témáját variálja. Csak az a baj, hogy itt a magyarok „nyomják” el a szlovákokat, ami lehet kivételes eset, de nem fedi az általános, tipikusabb valószínűséget, amikor a megbékélés-