Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 6. szám - Fábry Zoltán: Emberek könyvek jegyzetek
írtunk. A halálos ítélet közvetlen oka egy röpirat volt ezzel a címmel: „Fej és kéz dolgozói, ne harcoljatok az oroszok ellen!“ Utolsó életjelként verssel üzent kis fiának: „Hát így, apátlanul hagylak hátra! Egy egész nép —nem! ez kevés — az egész emberiség lesz majd ezentúl az apád.“ Ezek a foglyok emberséget és így az emberiséget jelentették. A filozófus Cay von Brockdorfí könyvét veszem elő: „A német felvilágosodottság története.“ Báró volt, de felesége: temperamentu mos parasztlány, aki utolsó óráján a maga egészséges undorával piszkolta hó hérait. Most Alfred Delp könyvébe írok: „Tragikus lét. Heidegger filozófiájához.“ Jezsuita volt. Sokan talán felkapják a fejüket, a hóhérok munkaadója, az ügyész is így csinált: „Pont egy jezsuita?" és hozzátette: „ha tudom, hogy a városban egy jezsuita lakik, akkor be sem teszem oda a lábam“. Delp heroizmusával, kul túrájával szemben a barbarizmus ügyé sze csak a hóhérokat tudta felvonultat ni... És a negyedik, a kommunista? Ke zemben a könyv, de a fent szövegezett bejegyzés elmarad, csupán annyit írok az utolsó oldalra: „a kivégzésről lásd Poelchau: 50—54“. Ea a kivégzés és ez a halál nem újság. A könyv címe: „Üze net az élőknek!" Július Fučík neve nincs Poelchaunál megemlítve, de ott van a legborzalmasabb emléke: a cseh ellenál lók kiirtása, 1943 három szeptemberi éjtszakája: 7, 8. és 9. Olyan hirtelen jött az egész, hogy a 360 kivégzettből csak 26 cseh nevét tudta papunk hirte len kiírni a „Mordliste“-ről és így pont Fučikkal nem találkozott, akit ezen szörnyű éjtszakák egyikén gyilkoltak meg. „A csehek töretlen bátorsággal mentek hazájuk szabadságáért a halál ba,” jegyzi meg krónikásunk. És ez a töretlenség jellemzett minden kivégzet tet, lett légyen az cseh, vagy hollandus, francia vagy angol, lengyel, vagy német. Itt van a daliás német repülőtiszt, Har ro Schulze-Boyssen, aki szellemi fölé nyét az utolsó percig megőrzi hóhéraival szemben: „Európában már régi szokás, hogy a szellem vérrel vet.“ Kurt Schu macher, a neves szobrász ezt jegyzi fel búcsúlevelében: „Kiutat, tehát szabad életet, emberhez méltót és jólétet csak az internacionalistáktól lehet várni.“ A Kommunista Walter Husemann már bizonyosságot üzenhet búcsúkép atyjá nak: „Könnyű dolog kommunistának len ni, amíg nem kell érte vérezni. Az osz tályharcosnak most kell megmutatni, hogy meggyőződése nem romantikus eszme volt, de kérlelhetetlen szükség- szerűség... Szegény atyám, aki a végén mégis csak boldog apa vagy, hisz a Neked legdrágábbat, fiadat vagy kény telen feláldozni, vigasztalódj: a háború már nem tart soká és akkor eljött a ti órátok.“ ÉS MOST ENGEDTESSÉK MEG NEKEM, hogy Márai Sándorról beszéljek. Eddig ez nem volt megengedve: neve az elve- tettség Íratlan listáján állott. Jogosan vagy jogtalanul, ezt most ne kutassuk. E sorok írója, aki az évtizedek folya mán elég gánccsal illette Márait, a ma gyar szellemélet egyik saroktényezője ként kezelte mindig: tisztelte benne a művelt emberfőt, a felelős írástudót. Vox humana volt: nem hiába indult tő lünk és közülünk. Polgár volt, akiben mintegy összegezőn és búcsúzón mani fesztálódtak e valahai haladó osztály maradék erényei. Márai őszinte volt mindig és becsületes a tévedésig és té vesztésig. Érthető, ha az új élet démon- strálón elfordult tőle. Nem kellett töb bé, idegen lett, különc és felesleg. Sen ki ezt jobban meg nem érezte, mint Márai, aki levonta a konzekvenciát és félreállt. Útlevelet kért és kapott és külföldre költözött. Féltem és féltettem ezt az embert: az emigráció, mégha ön kéntes is, demoralizáló, tele van hínár ral és süllyesztővel, lápvirágéletre csá bít és így hamarosan talaja lehet a két ségbeesett mindenrekaphatóságnak. Zilahy ma ponyvaregényeket ír a Habsburg-arisztokrácia életéről, hogy az amerikai felső tízezer kéjtől csámcsog hasson. És ez még a jobbik eset. Sokan az uszítok szomorú karát növelik, de magógokká, a dollárimperializmus esz közévé kényszerülnek. Érthető az izga lom, mellyel április 25-én a Kossuth-rá- dióra kapcsoltam, hogy meghallgassam a rádió világirodalmi folyóiratának, a Kilá tónak adását, ahol a programm szerint Má rai versét fogják felolvasni, melyre Ta mási Áron felel majd. Éreztem, most dől el minden: Márai embersége, magyarsá ga, európaiassága, hitele most vizsgá zik. Rólam is szó volt itt: igazolódni fog-e változatlan állásfoglalásom a Má rai-problémával szemben, vagy csúful csalódom-e? Temetni fogok-e egy óra múlva, vagy dicsérni? Engedtessék meg nekem, hogy itt és most egy megrendültségről próbáljak dadogni. Apáthy Imre tolmácsolásában
