Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Harmos Károly: Emlékeim Jókairól
hogy belekarolt egy dámába, pedig nem a felesége volt — A második feleségét is ismertem. So kan jártak hozzájuk. Néha jött egy szegény gróf, azt nagyon sajnálták. Kapott mindig 10—20 forintot Jó ember volt — no. Én mindig jól kijöttem vele. Mikor aztán az olajvázlatot me§£nutattam neki, amit róla festettem, elcsudálkozott: ,, Ejnye, no, csak úgy húzza, vonja azt a plajbászt (ecsetet) és egyszeribe csak ott van, mintha ott volna". Aztán engesztelőén, mosolyogva hozzátette: „De Jókai szebben tudott ám pingálni." Ha Szabó Ferenc, ez a becsületes, jó ma gyar ember, Jókai volt urasági kocsisa még élne, bizonyára készséggel hitelesítené ezt az 1925. évi intervjut és a régi környezeté nek melegétől áthatva, még márna is azt ívallaná, hogy — „jó ember volt, nem món- hatom." Találkozásom Jókaival A millenáris országos diák tornaverseny alkalmával kerültem először Pestre. A pécsi Alma-mater küldött föl minket, mint ver senyzőket. A díszbe öltözött milliós város, a világra szóló nagy ünnepély, annak sok rétű fényes külsősége, továbbá az egymást hajszoló sorozatos szenzációk mámorba rin gattak ottlétünk egész ideje a'latt, teljesen elkábítottak. Túltömör volt az a két hét ne künk, vidéki középiskolásoknak, úgy, hogy csak jóvártatva rá sikerült a nagy élmé nyeket elskatulyázni. A tomaversenyek lezajlása után vezető tanáraink magát a kiállítást és a vele kap csolatos látnivalók megtekintését vették programmba. Itt aztán egy nap délelőtt megnézhettük Munkácsy Mihály „Ecce ho mo“ c. legújabb képét a városliget egy kü lön pavilonjában. Kimondhatatlanul hatott ránk ez a hatalmas alkotás, különösen rám, akinek akkoriban (hetedikes voltam) nőttek ki nagy vajúdások -közepette a művészi tej- fogaim és eredetiben eddig csak rajztaná rom sonkás csendéletét láttam. Ott álltunk sorban a remek kép előtt megbabonázva, szótlanul, amikor sietve be ront egy karszalagos úr és súgva jelenti tanárunknak, hogy Munkácsy mester jön! Éljenezzük meg, de ne nagyon hangosan. Az izgalomtól még fel sem ocsúdva, mered tünk az ajtóra, amely rövid vártatva rá ki nyílt és egy előkelő társaság élén belép ő, a körülrajongott, ünnepelt mester, aki Pá rizsból jött a milleniumi kiállításra. (A bejáratnál egy hamutárcába dobta cigaret táját; kifelé menet magamhoz vettem a csutkát Még ma is őrzöm.) Tüneményes volt, fejedelmi jelenség, ahogy kimért Lépésekkel közeledett felénk. A díszes, magyar mágnás egyenruha, szép, fehérhajú bozontos feje, szomorú, szinte komor arckifejezése mélyen hatott ránk. Unottan nézte a képét egy szót sem szólt, bátortalan éljenünkre sem igen reagált Látszott rajta, hogy nem önszántából járja a pavillonokat, hanem programmszerüen mutogatják. Fáradt volt és beteg. (Nemso kára rá szanatóriumba is került.) A díszes kísérő társaság szeretettel és megkülönböz tetett tisztelettel vette körül a nagy ven déget. Köztük volt Jókai is, akit az akkoriban elterjedt fényképei után rögtön felismer tünk. Fekete császárkabát volt rajta, jól em lékszem, végig begombolva. Megállt szívve résünk és megiDetődve vibrált bennünk a nagy élmény. Pár lépésnyire, ilyen nemzet közi nagyságok előtt állni, bizony nem min dennapi eset, ezt jól éreztük. Jókai háttal állt a képnek és vagy Munkáesyt nézte, vagy minket figyelt Egyszerre csak láttuk, hogy tanárunkkal összesúgnak és Jókai felém bök. Zavarom ban elhomályosult a szemem, szívemet a torkomban éreztem. Mi lesz ebből? Vala mennyiünknek úgy tetszett, mintha azt kérdezte volna: ki fia-esikaja vagyok én? Én hamarosan úgy magyaráztam meg magamnak a dolgot, hegy miután mindig felhőkarcolónak készültem és ahányszor szakaszba, sorba állítottak, rnirfJíg az élre kerültem, tehát mint langaléta tűntem fel. A másik ok az lehetett, hogy a versenye ken pár érmet szereztem, melyek közül a rúdugrás és távolugrás II. díja különösen szép nagy ezüst érmek voltak. Talán arra volt kíváncsi Jókai, hogy hány centiméter rel értem el ezt az eredményt? De általános volt a vélemény, hogy igenis rámnézett és érdeklődött. Ennek aztán persze én ittam meg a le- vét, mégpedig alaposan. Mert hazafelé me net és az ebédnél nekem estek társaim és se vége, se hossza nem volt az ugratásnak, csipkelődésnek. — Bizonyára neszét vette, — mondja az egyik — hogy még mindig nem csináltad meg a Fekete gyémántok kivonatát, pedig már két hete, hegy fel van adva. Kitűnő téma volt ez a fiatalos, pajzán jókedvtől majd kicsattanó társaságnak. Pedig a rejtély hamarosan eloszlott, mert tanárunk vallomása szerint csak azt kérdezte Jókai, hogy az országnak melyik zugából vetődtünk mi ide fel? Én ugyan a rövidebbet húztam ebben az ügyben, de emléknek szép.
