Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 4. szám - Mács József: Káderozom a szerelmemet
fitt. Ide mellém, a karos lócára. Hát haza gyöttél? — Haza én! — mondta a fiú, miközben sorba leparolázott mindenkivel. Ahogy a karos lócára ült, hát a szemét Kata egészséges piros arcában fürösztgette egy cseppet. De nem sokáig, mert kiszolgált katona volt és tudta, hogy kezdetben a szü lőknek, nem pedig a lánynak keü udvarol ni. Meg keü szerettetni magát. Legényember volt annakidején Bájos gazda is. Hogyne ismerte volna hát a lány- hozjárás csínját-bínját. Nem várt arra, hogy a fiú kezdje el a szót. Már csak azért sem várt, mert volt neki mindig arravaló szava a szótárban. Most van csak igazán. A teli kamrát, a két hízódisznót, meg a ringóhúsú háztáji tehenét kellene szóbahozni és beszél hetne reggelig. No de inkább a fiútól kér dezgetett, mert úgy okosodik az ember, ha kérdez. A háziasszony, aki fiatal korában semmi vel sem ixlt csúnyább a lányánál, beszélge tés közben csak mosolygott. Jól tudván azt, hogy faluhelyen, de még városon is a lá nyos anyáknak mosolyogni keü, ha legény ember van a háznál, mosolyogni, akár mes terkélt, akár természetes az a mosoly. Ter em. néni meg amúgy is kedvelte a fiút, mert széltében-hosszában csak jót hallott róla, hogy derék fiú. Bájos gazda aztán széles tenyerébe he lyezte beretvált arcát és a fiúra pislogva megint szólt. — Oszt mihez kezdesz? — A szövetkezetben dolgozom. — Azt gondoltam, hogy ha iskolát jártál, hát itthagyod a falut? — Azt nem akarom! — felelte Havas és hogy-hogynem most elfogta a lány varázsló pillantását. — Szükség van rád itt is! — mondta a gazda és pöfékelve elhallgatott. Jó sokáig beszélgettek a világ folyásáról, a gazdálkodásról és minden apróságról. A nagy tányérú falióra a kilencet verte. Ha vas Péter felpattant a lócáról és hazafelé indult. Ekkor azonban Tercsa néni vette át a szót. Nem hagyta él a marasztalást. Mon dogatta is kedveskedve: — Maradj még Péter! — Ráérsz még Péter! De a fiúnak nem szabad már leülnie, ha egyszer felállt. Elköszönt hát Havas Péter és kilépett a koromsötét estébe. Bájos Ka ta meg utána. Müyen is a természet! Mintha csak a fiatalok kedvére lenne. Tudja mikor boríthatja barna köntösét rá juk, mikor engedheti leskelödni a holdvilá got Havas Péter a rácsos kapunál megállt, a lány meg a közelében. Szemük egymásra ragyogott, villogott a sötétben, mint a szent jánosbogár. Kata mellére kulcsolta karját és lopva leste a fiút. Várta, hogy majd csak előhozakodik a kedves élménnyel, a levele zéssel, amely mindkettőjüknek sok kellemes percet szerzett. Mert mi másra is várhatna a lány, a sötét éjszakában, a hangulatos lomb- huüás idején, ha nem a bókra, ha nem olyasvalamire, hogy látod Kata a természet szépségét veszti, de te nem veszted el soha. Azt kívánja, hogy a legényember ilyenkor szép szeméről, rózsapvros ajkáról beszéljen. A fiú azonban csak állt a kapufélfához tá maszkodva. Érezte, hogy mondani kellene valamit. ''Olyat, ami tetszik a lánynak, ami vel közelebb édesgetné magához. Hiszen ha a meggyőződés nem lenne ezen az egyrnlá- gon! De ő az iskolában éberségről tanult. S az éberséget meg könnyen elvesztheti, ha a lánnyal nem politikusán beszél. És míg ilyeneken töprengett, a lány állt előtte, mint az ártatlan virág a cserépben. De a fiú nem szólt hozzá. Várt még. Köhécsélt. Cigaret tát és gyufái keresgélt a zsebében. Rágyúj tott. A sercenés utáni fény a lány arcán remegett. Aztán fontoskodóan így kezdte: — Szerettél véna iskolába gyünni, Kata? A lány vállvonogatva féléit. — Szerettem vóna. — Oda, ahol én vótam? A lány elpirult. ' — Oda is. — Sokat tanultál vóna, Kata? — Tudj a fene! — vetette kötekedőn a lány. — Akkor mért gyöttél volna iskolába? — Hogy ott legyek. Közben zörögtek a folyosón. Tercsa néne kopogott a moslékos fazékkal. Reggel is ki lehelte volna a fazekat, de este van annak az ideje, mégpedig akkor, ha legényembert kísért ki a lány. Mert a zörgéssel mintha csak azt mondta volna Tercsa néne: — Elég vót, Kata, gyere be, Kata! A lány mindjárt szót érteit, még se tá lalta ki a fiúnak az anyja intését, hogy bemegyen, mert nem így illő ez Gömörben. Másképpen hozta a fiú tudomására. Ide-oda topogott és mert amúgy is szótlan lány volt, hát csak annyit mondott: — Hideg van. Havas Péter széjjel nézett. Az égre, a házra, a kerítésre nézett és válaszolt. — Ha fázd, én meg hazamegyek. í És kezét nyújtotta a lánynak. Búcsúzás kor formás kis tenyerét melengette és azt mondta: — Eljöhetek máskor is hozzád? — Hát... — felelte befelé futtában a lány és á fiú a tolvajnyelvből is megértette, hogy ez annyit jelent — el.
