Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Fábry Zoltán: Tóth Árpád, a valóság költője
tét élve, a józsefvárosi kisvendéglőben „bágyadt gázlángok, lehajtott fők, gyűrt kézelők” köszöntik. Reménytelenségben fo gant indulás ez; „Néhány szomorú lánynak És fáradt úrnak megtetszik a lelkem Egy két percre; s unottan és betelten Eldobnak s hűs klasszikusakra vágynak. Lám, egye dül maradok veletek, Ti gyűrött kézelők és gyűrött vágyak”. A szegénység ember szolidaritása a tárgyakra is kiterjed, velük és általuk lesz teljes a szomorúság anteuszi talaja: „Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők... s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb. S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek. Szelíd szeme a mélységre van beállítva. „Oly szelíden s oly mélyen” mondja egy helyen önmagáról. Nála szelídség és mély ség egyet jelent: érző, látó, fájón szolidáris emberszeretetet. A szegénység színt kap, szépség váratlan örömét: „S az egyszerű utcát csodálva nézem... S mily lágy vo nal feszül sok olcsó blúzon.” Rádió mellett tánczenét hallgatva, hirtelen számonkéri a hullámot: „Jártál a bányászfalvak olajos Mellű lakói közt, kik skót dudával Rázzák össze rossz tüdejükben az Avas szénport, a fák hűs illatával? Voltál Kongóban, fül ledt gummi-táj Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?... Mi mindent ittál, részeg mu zsika, Hogy mire ideájulsz a fülembe, A charleston kéjes, fátylás ritmusa, Ügy dong, mintha kivégzés dobja lenne”. Az embert rabszolgaságba taszító társadalmi rend íté lete hangzott el itt: egy oszló, bomló világ ha’á*tánca. „Áprilisi capriccio” c. versében kö’tőnk kamaszos csínyre oson be a Tőke orosz* árbarlangjába: meglesni, megtréfální a sétáló bankárt: „Botrány lenne, ajajaj, Micsoda cifra, szörnyű baj, Ha most... belépnék e szép kertbe és — Áprilisi me rénylő — A hájas úrnak fénylő búbjára rábökném szelíd öklöm vidám barackjait”. Itt „szelíden és mérren” érlelődik az, amit majd füttyös fortisszimóval József Attila kiált ki: Döntsd a tőkét, ne siránkozz ,.. Az „összes versek” elé írt bevezetőjében költőtársa 1935-ben kénytelen volt leszö gezni: „verseiből világosan kitűnik radi kális, szociális világnézete”. Világosan és kétségtelenül: „S a város, ez a bús tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távoli illatot És mámoros gyulladt dalokba kezd ... És minden városok sűrűn rakott Ragyogó házsorát valami vad vágy feszíti szét, mint megszámlálhaialan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, hogy vélüjc a setét föld felrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe; óh élet, élet, élet, Március! S konok trónusán reszket, a halál. , S volt egy március, amikor Tóth Árpád antikapitalizmusa-, forradalomigenl ése gát lás nélkül tört elő. A „Nyugat” 1919 ápri lis 1-i számában jelent meg „Az új isten” c verse. íme végsorai: „Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sojc régi, űri isten, Te istenek közt új és proletár Formáld boldoggá pöröllyös kezeddel, Emelj minket roppant tenyereidre És a magad képere gyúrj át minket! Ezt a verset az 1935-ös kiadásba termé szetszerűen nem vehették fel. A bevezető írója azonban mégsem rejtette véka alá: becsülettel tudósított létezéséről és lelőhe lyéről. Lélektó'l lélekig, embertől emberig való áradásában ez volt a legmesszibb pont, melyhez a korvalóság költője eljutott. De a „lomha gálya” e hirtelen vágtában sem ért partot, szegény emberhajó továbbhányódott és Tóth Árpád többé így nem beszélhetett. Felgyulladt reflektorfény volt e vers, mely visszamenőn és előfutón világította meg költészete útját és értelmét. A Horthy-kur- zus hazug évei jöttek: a neobarokk kulisszá kat tologatva és mázolgatva, takargatták a csődöt, a vigasztalan magyar valóságot. „Dőltünk zsibbadt, léha, szörnyű sírba” állapítja meg a látleletet Tóth Árpád és vállrándító rezignációval vonja le a tanul ságot: „Mindegy már minékünk! Szerda vagy Csütörtök, A nagyságos angyal vagy a Tekintetes ördög!” Hány rács valósága, fokozata préselte ki a szent diákból ezt a káromkodást? Fuldoklón, hörögve tör elő a felelet: „Hazám, hazám, hazám, hazám, hazam!” ötször: hazám! így kezdődik egy vers és így végződik egy élet: „veisek. bolondság... szép jó éjszakát!” kattantja el a villanyt. De e Csokonaihoz, a kezdeti vigasztalansághoz visszarévülő utolsó moz dulat előtt (Kedv! Remények! Lilák! Isten veletek!) mégegyszer felágaskodik: „S csak egy parancs van a földön örök: Dolgozni s új rabszolgát nemzeni? Én nem hiszem. Van kicsi gyerekem ... Óh, hátha jő ... a szebb, új világ, S dallá dobognák a szívekben a bús fáradt, ritmusok, a holt apák!” Amikor rossz tüdeje utolsót zihál, szakga- tottan tör elő belőle a v鮫ő játék, a min- denséget próbálgató látvány, emberség anya nyelvén a költő hite és üzenete: „Majd egyszer ... Persze .,. Máskor ... Szebb időkben ... Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, Majd jő a kor, amelynek visszadöbben Felénk szíve ... Tik-tak ... Igaz .,, Igaz .. Igaz! Mondjuk, valljuk, hirdetjük, bizo nyítjuk: igaz! A halál 25. évfordulóján élő valóságot köszöntünk. Tóth Árpád költé szetét,, feltámadását, megváltottságát. Ol vassátok: igaz!
