Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Fábry Zoltán: Tóth Árpád, a valóság költője
Ez nem fátum, ez a magyar bizonyosság: „lelkek temetője”. Csokonai az intő kezdet, a való példa: „Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve S már nem is várja víg szabadulását” Debrecen volt a minden többit meghatá rozó kezdet, de a vádat nem szabad, nem lehet csak e névre korlátozni. „Mondjuk ki a megvádolt Debrecen mentségére, hogy az egész akkori Magyarország szomorú hely volt a Tóth Árpád-féle embereknek” — írja költőtársa, Nagy Zoltán, 1917-ben meg jelent baráti kalauzában. „A szegény rab, ha kitekintett az apai házból, gyermekségé nek börtönéből, egy másik nagyobb bör tönt látott, Debrecent és ha kitekintett Deb recenből, egy még nagyobb szellemi bör tön volt előtte, az akkori Magyarország. Ki látott már vidám rabot? A hármasfalú fog házból csak szomorúság szállhatott az ég felé”. Itt és így lesz Tóth Árpád a szomo rúság Anteusza, a magyar valóság rabja és újra és újra éledő elkötelezettje: , Mert ez a végső, szent virtus: szegény Magyar költő, bár félhóltan is, költsön: Hátha a magyar Jövő szebben épül Hg szívünk vérét vakolatul venné: Elénk bús szimbólummá ekként szépül A balladás Kőmíves Kélemenné!,> Játék és látvány? Áldozó hivatástudat, mely célretörő rea’itássá érik: változni, változtatni, hogy „ne maradjunk Európa betyára”. íme a nyugta: „ ... vallom, ki-ki lássa Mi voltunk, új költők, erénytélen Korunknak sok hős, ifjú Messiása, Általunk lett e zord és fénytelen Ország a fényeseknek büszke mása S Európa vak zugán a bús magyar Nagyot s szépet csak általunk akar! Poétanép a magyar: költői jelentik nagy ságát, szépségét, az emberi felsőfokot. Poé tanép a magyar: óhajtozta Csokonai, mon dotta, tanította Petőfi, élte Ady, halta Jó zsef Attila és bizonyítón újjányilvánította Tóth Árpád. Tóth Árpád magyar volt, ember volt, kinek az évek és napok a szíve gyökeréig fájtak: magyar a magyartalanságban, em ber az embertelenségben. Nem hiába volt lúvője, apostola Ady Endrének. Amikor kitört a háború, a költő új rácsra, fokozott embertelenségre döbbent: „A vérnek és nyomornak idején. Ostobaság és temetői férgek Évadján árván élek én.” Magyar börtönből a világimperializmus nyomorú ságába hullva, vakítottan, részegen, a gyil kolás nyomorult szabadságára uszítani: ezt költő, emberség anyanyelve, vox humana igenelni sohse fogja! Tóth Árpád elkülönü lése a különbek tudatos ellenállása, a leg teljesebb non possumus: , Élvezd, hogy lélek va9V te, ki büszkén féllebeg, Rossz álom mind a többi: a könnyek és sebek» Rósz álom a duhaj világ, a szörnyű csárda. A csárda, höl az Ész meleg sugárú mécsét A részegek leverték és a pokoli korcsma Sötétjén fojtogatja a lihegő 'és korcs Ma Minden szép Tegnapunkat, mély hit volt és reménység.” Az imperialista háború az értelem elzül- lesztője, az emberi nagykorúság tudatos visszafejlesztője. A legszörnyübb barbariz mus, emberek gyilkosságba hajszol ára, hogy a profit megmaradjon és a piac nagyobbod- hason, A költő ebben a viszonylatban az embergyilkoió, gondolat- és léleksorvasztó háború erkölcsi vétója: „... jajjá feketül a szó ... A szárnyas ige tört és akadozó: Sóhaj a szünjelünk s könnycsepp a pontunk! ... Most a világ künn egy bíbor mocsár, Fölötte a Végzet vas csőre villog: Szépség s Igazság hullájára vár S aranyfényű szemük már törve csillog: Véres mocsár, vak bábyloni tenger! Mellette a lélek zokogva ül... Üj háborús veszély árnyékában emlé kezünk Tóth Árpádra: embertelen valóság tanújára és itélöjére, költőre, a szomorúság Anteuszára, aki azonban még a háború borzalmai között is emberi talajon áll és nem csügged. A költő, az emberrag rea litása messze lát, jövőt próbálgat és a vál tozás reményét gyúrja: ,Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt — De áldott a kemény kéz, mély a jövőbe szánt. Oh, így talán a jobb: mindig új, szent vetések Zöld sarjadását várni a vak ugar alól, Míg majd igaz Tavasz pacsirtáhangja szól, S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések. Oh, így talán a jobb: győz a szívek reménye, S a sátán katonája, a rettentő Jelen, Örökre összeomlik egy drága reggelen S mellén kialszik véres érmei komor fénye”. Tóth Árpád a háború gyilkos mozdulata, romboló embertelensége után a munka em berségétől, az alkotás teremtő mozdultától várja a , mind-mind szenvedések” megvál tását. Szántani, vetni, aratni: boldogan, bátran és nem munka vagy öldöklés esz közeként kizsákmányolva. Tóth Árpád a szenvedések költője, testvére és mulasztani akarója: „Oh, a vér s könny modem özön vizébe vetve, Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé”. Szörnyű sors volt ez mindig: költőnk látta, élte, szenvedte bé kében és háborúban egyformán, egygyöke- rűen. Tóth Árpád valóságköltő. A kapitalista embersivárság valóság] egyei már első ver sében felsírnak. A pesti kisemberek éle-
