Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Fábry Zoltán: Tóth Árpád, a valóság költője
Tóth Árpád, a valóság költője Az emberi szellem történetében vannak időszakok, melyek, hol elkeseredett szen vedéllyel, hol gúnyos ajkbiggyesztéssel ta gadják a költőt, a líra létjogát. Amikor az első világháború vadítón józanító élményeit próbáltuk átértékelni, belőlünk is feltört az elmarasztaló végzés: pont a líra után! De már a kimondás pillanatában utálni, szé- gyelni kezdtük magunkat: árulóra döbben tünk önmagunkban. De nem történt, nem történhetett semmi baj, kitűnt, hogy nem követtünk el főbenjáró bűnt. Az ember él és a költészet az ember legtermészetesebb önkifejezése. Észak mágusa, Goethe és Her- der kortársa, Hamann újra igazolódott: „A költészet az emberi nem anyanyelve”. Anya nyelvet meg lehet tagadni, el lehet hanya golni, vagy elárulni, de nem lehet végzéssel, zsamokszeszéllyel vagy paranccsal kikü szöbölni. Amíg ember él: a költészet, az anyanyelv örök. A költő az igazra-tanú, a mindenre-hivatkozó szó: óriás! „A min- denséggel mérd magad!”: mondja József Attila. Költő — tér és idő végtelen embe re — ennél kisebb mértéket nem ismer. ,Micsoda reflektor elé álltam, hogy vékony alakom felhőkre szökken Izgatott árnnyal s karom erdők üstökébe tép? Micsoda mikroszkóp üvege süt rám, hogy egyéni életem müliószoros Bánattal érzi ma, hogy ő az egész emberiség? íme a költő: Tóth Árpád, ki negyedévszáza da halott. A Nyugat-generáció tagja volt, kortársai halkszavú, bánatpoetaként skatulyázták el. „Gáncstalan költő”, idézte rá Baudelaire szavát Babits Mihály és e jelző itt hibát- lanságot jelentett, verselési tökéletességet, felsőfokot. Tóth Árpád képzavamélküli köl tő volt. Képei, hasonlatai költők iskolájának elkophatatian mintapéldái. Amikor. 1928. november 7-én meghalt, kevés ember szív ügye volt e halál. A kor fiataljai tisztelet- lenek és kegyetlenek voltak, a gáncstalan költő nem állíthatta meg őket. Teltek, múl tak az évek és Tóth Árpád versei avulatla- nul színesedtek és ízesedtek. Amikor aztán egybegyűjtve olvashattuk őket, felforrósod va bólintottunk igent egy felfedezésre: van egy történelmi szellemsor, melynek egy- másbafonódó láncai: Csokonai—Petőfi—Ady —Tóth Árpád—József Attila. Igen: Tóth Árpád és senki más! Közvetlen kortársai nem ezt látták, nem így látták. Babits szerint költőnk „mindig egy kicsit vendég és jövevény volt itt, nagy szent diák, aki előtt még látvány és játék a világ.” Ez a szemlélet elmetszi azokat az erős hajszálgyökereket, melyekkel ez az élet a valósághoz tapadt. Tóth Árpád csak az első pillanatra látszik föld és ég között 1obegő tüneménynek, igazában más volt, több volt: föld- és emberközelsége ponto san ..kimutatható és lemérhető. Tóth Árpád a „szomorúság Anteuszának” nevezte ön magát, a Herkules halálos szorításából föld re ejtett halandónak, kit az anyaföld így mindig új életre kelthetett. Anteusz volt Tóth Árpád is: ember, kit a szomorúság és szenvedés állandósága tart ébren, költő, kit a földi valóság éltet és énekeltet. Költő korvalóság nélkül gyökértelen és így — vísszhangtalan. Tóth Árpád földbegyökerező lábakkal az égig nyújtózhat. Amikor felál lítja élete mérlegét, vele és általa az em ber számonkérő valósága hívia tetemné zésre az isteneket: „Feketén és kiégve, A lelkem vad rongyaival, Megállók az örök kapu előtt, De csöndem is rivall: így mérik mostanában A szép emberi életet? — És lesütik csillagszemeiket A hűvös istenek. Játék és látvány? Itt ember ítél: a va lóság. „Lettem véres alkony, ki voltam hajnali derű”: Tóth Árpád magyar költő volt, a vigasztalan magyar valóság szülötte, vetü- lete, vádoló áldozata. Debrecenből indult, a „yirágtalan városból” költők „magány- prerijéből”, Csokonai temetőjéből. „Mennyi szalonna, hízott disznó van itt, — csodálko zik Petőfi — a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak”. Debre cen: költők mostohája, lázítója, az ó-ma gyar valóság sivár szimbóluma. Itt, e névnél és címnél találkoznak Csokonai, Ady és Tóth Árpád tükröző rokonságban és elválasztha tatlan közösségben. Debrecen az indíték, az invokáció, Csokonai a megváltatlan ős! „óh ébredj, valahányszor ébresztünk”: cibálja Vitéz Mihályt, „Hortobágy poétája”, Ady, Tóth Árpád már csak sírni tud, amikor továbbcímzi a debreceni sort Ady Endré nek: ,.De lásd, ős Debrecenben él s kora ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott És akit meg se láttak, bár választott magyar volt S ki estve, szomorún, most nagyokat boroz- gat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem T-e tört lelked nagyságát s míg érzem-, int nekem S vár rám is egy jövendő, szomorú borús este... írta: Fábry Zoltán
