Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Jaroslav Hašek: Selmecbányai idill (rajzolta Csáder László)
— Mit ugattok, kutyák, — kezdte szép szelíden a szót, — tüstént velem jöttök a városházára! — Ahhoz kettő' kell, — felelte barátsá gosan Kalás Márton, az egyik bányász, az egyik, aki vezet, a másik pedig, aki hagyja hogy vezessék. Megértette, maga vén szürke szamár? Ezzel tovább mentek, mintha mi sem történt volna, és újra kezdték a nótát: „Kelj fel Juró, kongatnak fenn a bányában, ha későn jösz, nem lesz helyed a tárnában...” Halász úr kardot rántott, úgy ordította: — Majd adok én nektek pálcát szám lálatlanul, posogni fog tőle a hátatok! — Hát mit gondoltok, fiúk, — fordult Kalás a cimboráihoz, — kenjek le neki egyet? Az már mégse járná, hogy mind nyájan együtt csépeljük el ezt a mihaszna vénembert. — Igazad van, Marci, de inkább kettőt se sajnálj tőle, attól talán helyre billen az esze. — Elég lesz neki egy is, — szánta el ma gát Kalás és felemelte kemény bányász öklét. Halász úr kiejtette kezéből a kardot, egy bukfencet vetett, aztán mintha elszé- gyelte volna, hogy vén korára ilyen bohóc mutatványokra vetemedett, elfeküdt a kö vezeten, kezét-lábát szétterpesztve, mint a béka. — Hol is hagytuk abba? — kérdezte Kalás, mire ismét felcsendült a nótaszó: „Bíz én későn jöttem, le nem is szánhattam, pálca vo’t a bérem, az is számlálatlan.. Hadász úr mindmáig sem tudja, mennyi ideig feküdt az alsó kapu tövében, a kemény macskaköveken. Ezeknek a köveknek nagy volt a híre. A selmeckörnyéki hegyekből származtak és a szakértők nemrég tisztelet- teljesen megállapították, annyi aranyat tar talmaznak, hogy vele a szomszédos falu minden adósságát kifizethetnék. Halász ka pitány úr azonban nem tisztelettudásból feküdt most a híres köveken, szívesen föl kelt volna, mert a szokatlan nyoszolya bizony erősen nyomta az oldalát, de egyen ruhájának zubbonyából esés közben egy fenyővizes üveg csúszott ki, az pedig köz tudomásúlag nem nagyon öregbíti a ren dőrfőnöki tekintélyt, ha látják, hogy hiva talos útjain eféle felszerelést hord magá val. Halász úr ezért másodszor is elájult, amikor az egyik szamaritánus lelkű sel- meci polgár saját' üvegjéből töltött borovics- kát a szájába. Igaz ugyan, hogy nemcsak a fenyővíz volt erős, nanem Kalás is olyan hatalmas pofonnal tisztelte meg a se’meci közrendészet legfőbb urát, hogy telt volna abból akár három ájulásra való is. De egyszer minden ájulásnak vége szakad, így aztán Halász úr is magához tért Csu’en polgár házában, a vetett paplanos ágyon, ahová nagy sietve becipelték, lévén ez a ház a legközelebbi, éppen szemközt az alsó kapuval. Csulen polgár olyan boldogan mo solygott, mintha hájjal kenegetnék, anrkor újból meggyőződött róla, hogy saját főzetű sompálinkája a rendőrkapitánynál sem val lott szégyent és annyira eszmé’etre térí tette, hogy az első kortyok után felült az ágyon és a legcifrább káromkodásoknál üd vözölte a világot. Nincs az a kún betyár ősöktől ideszakadt kondahujjogató, ostor kongató kanásza a nagy magyar alföldnek, aki Halász uramnál jobban cifrázná a te- remtettéket meg a szedtevettéket. — Ugye mondtam? — Csulen úr diadal mas pillantást vetett a fiaira. — Ez a som pálinka még a halottat is föl támasztaná! Szavainak az ágy felől tüstént üvöltő visszhangja kélt: — Lőjjétek agyon, akasszátok föl, kon cot j átok fel! Hol a kardom? Csulen úr odanyújtotta a furcsa ócska kardot, amelyet szolgálatkész kezek Halász úr után hoztak, a rendőrkapitány megra gadta és keresztbefektette a dunyhán. A fenyő víz, meg az orvosi tehetséggel megál dott Csulen úr fanyar sompálinkája érez tetni kezdte hatását. A vitéz kapitány magasra eme’te fringiáját és csendes áhí tattal énekelni kezdte a huszárok nótáját: „Ha meghalok, meghalok, mennybe visznek angyalok”. Aztán befordult a fal felé és horko’ni kezdett, magasra emelt kardjával még mindig a menyezetet fenyegetve. A házbe liek megpróbálták karját kardostul a duny- hára fektetni, nehogy merevgörcsöt kapjon, de Halász úr keze minden kísérlet után, mint varrni kelj fél jancsi ismét a magasba szökkent. Végül is megúnták és hagyták. Kardos kézzel fogadta az alispánt is,
