Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Jaroslav Hašek: Selmecbányai idill (rajzolta Csáder László)
No, meg pisztrángot is hordanak a sel- meci piacra, a Zsibritói hegyi patakokban fogják őket. Képzeljük el mindehhez a csodás hegyvidéket, amelyet aranyi» für det a sugaras nap, a messzibe nyúló vi rágos réteket, akkor megértjük, miért örül nek annyira a selmeeiek az életnek, pláne ha tudják, hogy ez a nap érleli borrá sző lőjüket, ízes mártássá áfonyájukat, illatossá a szénájukat, amelyből aztán ízes hús lesz. Az sem csoda, hogy a tányérjukba kuk kantó nap is mosolyra derül munkája gyümölcsének láttán. A selmeci patak mentén tizenkét zakatoló vízimalom őrli a hófehér lisztet, hogy a selmeeiek finom porhanyós tésztába süt hessék ki a Garam partján legelő borjak gyönge húsát. Mindenből bősége van ennek az áldott városnak, amely medvefej helyett bátran akár kést és villát tehetne a címerébe. A környező tárnák bányászai munka után bérük jó részét a városban hagyják, hogy egy kis jókedvet vásároljanak érte. Az ósdi házakban ugyanazokat a kocs mákat találjuk, amelyekben Ulászló király idején vigadtak a szász bányászok, amikor megkezdték a bányák feltárását. A csavar gók, koldusok mindenfelől zene és énekszót hallottak és a mulató bányászok, vagy polgárok tüstént meginvitálták a vándoro kat maguk közé a kocsmába és annyi étel lel-itallal traktálták őket, hogy egy öreg koldus, amikor torkig lakott a sok jóval, könnyes szemmel bíztatta a nagy tölgyfa asztal körül ülő jószívű városi urakat: „EgyeneK, igyanak, nagyságos urak, én már nem bírok.” Szerte Magyarországon a csavargók mint valami mesebeli kincsről beszéltek az asz talon díszelgő hatalmas őzsonkákról, arról, hogy a selmeci polgárok házukba invitál ták őket, bíztatták, egyenek csak bátran és minden falat után erdei borókából főzött fenyővízzel tartották jól őket, nehogy a sok étel megfeküdje gyomrukat. Selmecre jártak a koldusok a Szepesség- ről, Liptóról meg Gömörből. A gyöngyösi rónán, a Tátra bércei alatt, a magurai ha vasok tövében hálásan dicsérték a se’meci bányászok és polgárok aranyos jószívét. Egy szép napon aztán beköszöntött a baj Halász László úrnak, a városi rendőrség új kapitányának személyében. A vitéz kapitány az alispán rokona volt, aki néhanapján ta lán illetlenül meg is szorongatta volna a derék selmecieket, ha nem lettek volna olyan jólelkűe^f Dehát szorongatásra semmi szükség sem volt. Amikor megemlítette Fri gyes úrnak, Selmec polgármesterének, hogy anyai nagybátyja, Halász László lesz a városi rendőrkapitány, Frigyes úr maga csodálkozott rajta, hogy nem jutott előbb eszébe, noha mindaddig álmában sem gon dolt rá, hogy Szent-István koronájának országaiban valamikor Halász László is koptatja a méltatlan földet. Már pedig Halász úr nem volt a tucatem berek közül való. Közrendőr volt Pesten és kétszer is kitüntette magát. Először akkor, amikor saját apját állította elő éjtszakai csendháborítás miatt, másodszor pedig szál lásadóját, akivel tizennyolc éve a legnagyobb egyetértésben élt, idézte be a rendőrségre, mert — mint mondta — illetlen módon kurjongatott a Lánchídon. Aztán valami tüntetések alkalmával, amikor kardlapozták a tömeget, Halász uram kardjával lenyisz- szantotta az egyik detektívfelügyelő orra hegyét. Ez a túlkapás nagyobb súllyal esett latba, mint az előbb em'ített két pél dás tette, és — a mór mehetett. Még nyug díjat sem kapott és így arra kényszerült, hogy saját szakállára tartsa fenn a közren det. Sorra látogatta a játékbarlangokat és elkobozta a téteket. Ebből aztán szerényen el éldegél, sokra nem tellett a keresetből, mert pénz helyett rendszerint csak ütlege- ket vágott zsebre. Végül is, rajta vesztett a dolgon. Hazárdjátékon ért egy rendőr- biztost, aki persze azonnal lecsukatta. Rá fogták, hogy szélhámoskodott, két hónapig hűvösön tartották, az£án eltoloncolták Pest ről. Megszorult helyezetében eszébe jutott unokaöccse, a selmeci alispán, az aztán meg is tette őt rendőrkapitánynak Selmec bánya híres városában. Ettől fogra Selmecet nem látogatták többé a csavargók és a koldusok. Mintha igazat akartak volna adni az új rendőrka pitánynak, aki kijelentette a polgármester nek: „Kiseprűzöm a városból a rongyoso kat!” Hiába hivatkozott a jámbor polgár- mester a vendégszeretet nemes erényére, Halász úr dühös s^emtforgatással egyre csak azt hajtogatta: „Kiseprűzöm a város ból a rongyosokat! Isten a tanúm, hogy huszonötöt veretek a hátára mindenkinek, akit kolduláson érek.” A koldusok között hamarosan elterjedt a híre, hogy az egykori se’meci paradicsom ban a rendőrkapitány sós vízben áztatott kötéllel csépeli a csavargó népséget. Nem csoda, hát, hogy Kuzsma úr szerencsétlen ebédjének híre nagyon megszomorította a jólelkü selmecieket. „Megharagudott ránk az úristen, mert kiveszett a városból az irgalmasság, nincsenek koldusaink, a csa vargók is elkerülnek bennünket, — mon dogatták a polgárok. — Lám szegény Kuzs ma most másodszor bukott, de ezegyszer véglegesen.” Sok igazság volt a szóban. Kuzsma úr tíz évvel előbb megbukott a választáson, most meg házanépestől lebu kott a bedőlt tárnába. A rendőrkapitány meg egyre nagyobb hatalomra, egyre ijesztőbb hírre tett szert. A ko’dusok, cigányok és csavargók után sor került a rózsáskedvű bányászokra is. Eíy szép napon csoportba verődve ereszked tek lefelé a felsővárosból és vidáman fújták a régi bányásznótát: Kelj fel Juró, kongatnak fenn a bányában, ha későn jösz, nem lesz helyed a tárnában. Bíz én későn jöttem, le nem is szánhattam, pálca volt a bérem, az is számlálatlan. A sistergés menkő gyújtsa fel bányátok, ha már megvertetek, fejtsetek magatok. Amikor az alsó kapuhoz értek, nagy gar- ral eléjük toppant Halász úr.
