Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 10-11. szám - Mács József: Márton úr zenebonája
HifiéiUekkU/i Irta Mács József Nem az a fontos, hogy a romhányi Gyu risba Márton alacsony, zömök, vagy pedig afféle tüskés bajszú nyúlánk ember-e, ha nem az, hogy a faluba érkező könyvek és politikai fdyóiratok kezelője. Ezt az igen tisztes megbízatást úgy kapta, hogy egy szép holdvüágos őszi estén ellátogatott hoz zá Kamenszky, a helyi pártszervezet elnö ke és azt mondta neki: — Hozok én magának valamit, Márton úr! — Ugyan mit? — kíváncsiskodott. — Könyveket! — Aztán amolyan nekem valót? — Olyant. — Jó, csak hozza! Kamenszky a legnagyobb dologidőben, szántás-vetés idején rászánt egy napot a könyvek elcipelésére és mikor a legutolsó brosúrát is elhelyezte az igazgató-tanító lakásán, a nagy nyomasztó érzéstől felsza badultan parolázott el tőle. — Hát csak a szívin viselje a könyvek sorsát, Márton úr! — Ezt meq mér mondod? — Hogv ne penészedjenék a szoba föld jén! — Tovább adom én őket! A pártelnök elsietett, mert sietős drtga volt, Márton úr meg besétált a szobába és nézegette a gyűjteményt. Volt ott a szép- irodalomtól a politikai folyóiratokig min den. Ahogy csontos ujjaival belapozgatott a könyvekbe, kis céduláról azt olvashatta, hogy a könyvet jutányosán küldik a nép nevelőknek. Hízott ő ezen, már hogyne hí zott volna, mikor ő is azok közé tartozik, akik a népnevelés fáradalmait vették vál- lukra. Ha azt vesszük, ő az első népnevelő a faluban. A könyvekkel nem is volt semmi baja. Nem bántotta őket, azok se bántották őt. Hanem egyszer a postás számlát nyomott a kezébe, amelyen még a magafajta igaz gató-tanító előtt is érthetően és vüágosan volt feltüntetve, hogy a könyvék árát be kell fizetni. Elsápadt, mint a szédelgő em ber éo csak maga elé motyogta: — Én fizessem ki? Kapta magát és rohant Kamenszkyhez hadakozni, verekedni, amiért ilyen kelle metlenségekbe sodorta. Az elnök éppen a hídlást tisztította az ólban. S mert annak idején úgy építette az istállót, hogy az ablakából nagyszerű küátás nyíljék az utcára, hát hamar észre vette a tanítót és a kapuig sietett élébe: — Tűz, víz, vagy mi a jófene történt, Márton úr? — Annál is rosszabb. Rajtam követelik a könyvek árat! — Az is valami, adja el őket! — neve tett az elnök. Márton úr megtörölgette csuromvizes ar cát és az okos ötlettel hazatámólygott. Nagy gondot vett ezekkel a könyvekkel a nya kába, legalábbis ő úgy gondolta, igen nagy gondot, mert míg az igazgatóságig vitt az útja, nem volt ráérő ideje arra, hogy meg tanulja, kiknek a kezébe kell adnia a könyveket. Nagv bánatában kiült hát az ablakba és leste a járókelőket. Jött is ha mar egy ember, amint a közelébe ért meg ismerte, Tuba Jani vót. Beszólította a szo bába. Azt mondta neki: — Győjjön be Tubukám, könyveket vá sárolhat énnálam
