Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 10-11. szám - Gál László: Nagyapó mesél (elbeszélés)
Régi gondoktól barázdás homloka alatt em lékek bukkanták föl. Félig elmosódott, de soha el nem felejthető fájó emlékei egy küz delmes, megalázással, szenvedésekkel teli cselédsorban élő ember életének. — Mesélek neked, fiacskám, a doborgazi erdőről. — Jó lesz — hagyta rá az unoka. — Régi időkben kezdődik ez a mese — kezdett mesélni nagyapó. — Akkor még a te apád sem volt a világon. Én is csak olyan kicsi voltam, mint a szomszédék kis Lacija, akit még gyerekkocsiban visz a mamája sé tálni. Csakhogy nekem nem volt gyerekko csim. Szegény anyám a hátán cipelt a föl dekre is magával, amikor kis földünkön a kukoricát kellett megkapálni. Talán kétéves lehettem, amikor ez az eset történt. — Juj, de régi ember vagy te, nagyapó, ha te már akkor is éltél, amikor apu még nem volt — nézett rá nagy kék szemével a kisfiú. • — Bizony régi, fiacskám — mosol yodott el mohos, ősz bajusza alatt nagyapó. A többiek is nevettek a fiú ártatlan kér désén. — Szóval úgy történt a dolog, ahogy ne kem szegény jóapám később elbeszélte, az ő szavaiból tudom — folytatta a mesét az öreg, — hogy apámnak volt egy kevés föld je. Talán két holdnyi lehetett. Arra kevés volt, hogy megélhessünk belőle ... — Hát mért nem ment a nagyapa apja is a traktorral szántani, mint az én apukám? — firtatta Jancsika. — Akkor még nem volt traktor, fiacskám. Ökorrej szántották a földet. Már akinek volt, mert az én apám csak úgy tudta föl szántani a földjét, ha kölcsön kapott ökröt. Azért meg tíz napot kellett ingyen ledolgoz ni annál a gazdag embernél, akinek legtöbb földje volt a faluban. Legtöbb volt neki, mégse volt elég. Szemet vetett az én apám földjére is. Azt is meg akarta szerezni, hogy még több legyen neki. — Aztán minek kellett az neki, ha úgyis volt neki elég? — kérdezősködött megint a fiú. — Az olyan gazdag embernek soha sem elég az, amije van. Azok mindig többre vágynak. Ez a gazdag ember is azt szerette volna, ha az egész határ az övé lenne és a faluban minden ember neki dolgozna, ő meg csak görbe bottal a kezében hajtotta volna őket a munkára. — De rossz ember lehetett — vélekedik Jancsika. — Bizony rossz volt, — folytatta nagyapó. — Mindent elkövetett, hogy megszerezze a földet. Kínált érte pénzt, az igaz, hogy ke vesebbet, mint amennyit ért. Aztán megta gadta az ökrök kölcsönadását. Akkor meg kapával állt neki apám, meg anyám, oszt kettesben felásták az egész földet, mégis be vetették. Az emberfeletti munkában meg is betegedett anyám. Soha többé nem épült fel teljesen. — Hanem abban az évben meg az tör tént, hogy nyár derekán, aratás előtt, ami kor szépen sárgulni kezdett a búza, olyan jégeső verte el a határnak azt a részét, ahol a mi földünk volt, amilyenre nem emlékez tek még a legöregebb emberek sem. Nem maradt ott lábon egy árva kalász sem. A drága, jó termés le volt tarolva, beverte a jég a felázott földbe, a kukorica leveleit is földig lehasogatta a diónyi jégeső, — Sírt szegény anyám, mint a zápor eső, apám szeméből is kifacsarodtak a könnyek, pedig kemény ember volt. Kárba ment a sok munka, odalett a kenyérre való, a hízó szájába való kukoricával együtt. De még vetőmag sem volt. — Aztán mit vetettek a földbe, nagyapó? — kérdezte a gyerek. — Vetett bizony, de nem az én apám — sóhajtott egy mélyet az öreg. — Másnap elment ahhoz a gazdag emberhez, aztán egy termésre kiadta neki bérbe a földet. így írták meg a szerződést a bírónál: egy ter mésre bérbeveszem a két hold földet két mázsa búzáért meg egy zsák kukoricáért. ' — Szegény jó apám nem vette észre a csalafintaságot a dologban. Aláírta a szer ződést. Kevés volt a bér nagyon azért a jó földért, de megszorult ember nem alkud hat sokat. Nagyapó megpihent egy kicsit a beszéd ben. Gondolatai visszaszálltak a múltba. Arc vonásai megkeményedtek. — Aztán hogy volt tovább? Mesélj nagya pó — türelmetlenkedett Jancsi. — Aztán az történt, fiacskám — folytatta kissé rekedtes hangon a visszaemlékezést az öreg, — hogy az a gazember, az a gazdag ember, akinek olyan sok földje, annyi ökre. tehene volt, akinek a földjén annyi cseléd dolgozott, hogy ő gondtalanul élhessen, be ültette a mi hold földünket erdei facse metével. — Minek volt neki az a sok fa? — Annak, hogy becsaphassa, kiforgassa apámat. Egy termésre kötötték meg a szer ződést. Hát ő erdőt ültetett a mi földünkre, annak a termése jó sokáig marad kint a földön. — Hiába protestált az apám. Hiába volt minden utánajárása, hogy csak egy évre adta bérbe a földet. A gazdag kezében ott volt az írás, amely szerint egy termésre vette meg, egy termés betakarítását joga van megvárni. — És nem perelték be azt az embert? — szólt közbe a nagy fiú, aki szintén élénken figyelte nagyapó meséjét. — Hiszen nyil vánvaló igazságtalanság történt. — Abban az időben az igazság a gazdag emberek pártján volt, fiam. Pereskedett apám- hogyne kereste volna az igazát. Arra ment rá a kis háza is. Az ügyvédi költség elvitte azt is a fejünk fölül, a föld meg mégis a gazdag'emberé le1£.
