Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 10-11. szám - Fábry Zoltán: Egy csődtömeg kultúraktái (Szentiváni Kúria - Új munka)
és mást, a régi azonban görcsösen védekezik, hol nyűt sisakkal, hol „okosan és huncutul.“ A szlovensz kói magyar ifjúság értelmiségi él csapata, a Sarló szocializmushoz ve zető útja így lesz határon innen és határon túl a reakció által megkiál tott kész országveszedelem. A „Ma gyar Kisebbség“ c. erdélyi folyóirat szerint „a Sarlósok működése nem csak Magyarországon, de a többi utódállam magyarságában is szoron gó aggodalmat váltott ki“. Grosz- schmid Géza, kassai kerszoc. szená tor „megdöbbenve“ áll e jelensé gekkel szemben, nem érti, hogy ma gyar ifjak szájából hogy hangozhat el ilyen kijelentés: „Az új magyar generáció a cseh haladó ifjúsággal a szocializmus tiszta világában akar találkozni.“ Veszélyt tudatosít: „hallgatással, semmibevevéssel nem mellőzhetjük e mozgalmat. Ez a mai, az életbe kilépő fiatalság a gyűlö lettől telített jelszavak korszakában nőtt fel“. És ennek az indokolt tár sadalmi gyűlöletnek nem szabad cél ba találnia: az ifjúsági mozgalmat mindenképpen vakvágányra kell tol ni, hatálytalanítani és ezt a felada tot volt hivatva betölteni a Szentivá ni Kúria. A szerepek pontosan el voltak osztva: Groszschmid szenátor nyíltan kongatta meg a vészharan got és a Szentiváni Kúria asztalához invitálta a rebelliseket. A kísérlet nem sikerült, semmi sem sikerült: a Szentiváni Kúria saját zsírjába ful ladt. Egy sovány, frázisos kommü niké: ez volt minden. De a Szentivá ni Kúria kapujában ott áll jóhisze műen és megtévesztőn Móricz Zsig- mond: „Valami szent áhitat, lelke sedés jellemezte ezeket a tanácsko zásokat.“ Az ember ma már érthetetlenül mered e lelkesedésre, de nem sza bad elfelejteni: Móricz Zsigmond már előbb itt Szlovenszkón látta meg a magyar rendiséget hatályta lanító új ifjúságot. Az újarcú ma gyarokról a kincstaláló fájdalmas boldogságával úgy beszélt otthon, mint egy új Julián barát, aki réges- régen messzi Ázsiából hozott hírt ottrekedt szórványmagyarokról. Ügy beszélt, hogy az egész magyar reak ció összefogott ellene és hazaárulót kiáltott. Móricz Zsigmond az elkese redett magyar hangulatában jött Szentivánra; csoda-e, ha az elégedet lenség beleringatta őt ez új szlo venszkói mozgolódás görcsoldó illú ziójába?! Móricz Zsigmond szentivá ni lelkesedése egyenes következmé nye magyarországi elégedetlenségé nek, a fehér asztal megtévesztő per spektívája csak fokozza hazafelé szálló elkeseredését: „Mi itthon úgy teszünk, mintha bizony mindent el értünk volna már. Pedig fenét ér tünk el, semmit sem értünk el. A magyar írók ugyanolyan nyomorban s elhagyatottságban élnék, mintha a maláji szigeteken tengődnének.“ Lám: a szlovenszkóiak két vezető magyar politikus asztalánál ülhet nek és tanácskozhatnak! Lényegé ben „igen egyszerű dologról volt szó — jelenti Móricz Zsigmond — lapot akarnak maguknak, mely fóru ma legyen a szónak, a művészi kije lentéseknek. Meglesz. Mert akarják. Akarják az írók. Akarják a politi kusok. Akarja a közönség.“ És nem lett meg, mert nem akarták, fenét akarhatták a politikusok. Megölték, elvetélték ép a bábák: Szentiván ven déglátói s ezzel az egyetlen ha lálos pozitívummal le is zárult, lik- vidálódott az egész Szentiváni Kúriá nak elkönyvelt megtévesztés. 4. Az „Üj Munka“ címszóhoz érkez tünk: Szvatkó Pál gyönyörűségéhez és nyomorúságához, egy író életéhez és halálához. A Szentiváni Kúriának volt egy pikáns érdekessége: kima radt egy hang, a legműveltebb prá gai fő — Szvatkó Pál — csak nevé vel statisztált. Szvatkónak, ennek a vibráló tollú, nagystílű publicistának volt egy dédelgetett, lehetetlen ál ma: mint FMH munkatárs, progresz- szív folyóiratot akart kiadni1! Lé nyegében tehát ugyanazt akarta, mint a Szentiváni Kúria: az irodalom egységfrontját. A különbség az volt, hogy Szvatkó tényleg akarta és ezt a progresszív írók túlsúlyával vélte kikényszeríteni. 1927 óta vajúdott e
