Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 9. szám - Sas Andor: Móricz Zsigmond "Boldog ember"-e / Könyvismertetés
KÖNYVISMERTETÉS Móricz Zsigmond „Boldog embere-e A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó szépirodalmi programmja keretében megje lentette Móricz Zsigmond parasztregényét, ,,A boldog ember”-t. Ezzel a kiadvánnyal igazi irodalmi remekmű kerül a csehszlová kiai magyar dolgozók kezébe, olyan regény, amelynek szépsége igazságában és valósze rűségében rejlik. Nyelvjárásában írja meg a szerzője, ta lán helyesebben szólva, stílusát nyelvjárá si szavak, szólások, fordulatok nemes fű szerével gazdagon zamatosította. De a táj- nyelv használata nem külső forma csupán, nem kelmeiség, hogy Erdélyi János, a nagy kritikus szavával éljünk, hanem hordozója, kifejezője a szegényparaszti élet megdöb bentő, emberi és minden döbbenetessége mellett is megragadó valóságának, annak a világnak, amelybe Móricz Zsigmond a XIX. század utolsó negyedében beleszületett s melynek kortárs-tanúja volt a jelen szá zad első felében, a fölszabadulás küszöbén bekövetkezett haláláig. A cím, A boldog ember, amilyen egysze rűen hangzó, annyira problematikus az ér telme. Ki ez a boldog ember, tó. állítja ró la, hogy boldog, miben rejlik az ő kihang súlyozott nagy-nagy boldogsága? A könyv a magyarországi szegényparasztság sorsá ról szóló történelmi dokumentumként ol vasható az első világháborút megelőző és az utána következő évek során. 1932- ben jelentette meg Móricz Zsigmond A boldog embert, mint folytatásos regényt napilapban. Az első fejezetben azt olvassuk, hogy Joó György szatmármegyei szegénypa raszt felkereste az írót, mint földijét, hogy elmondja neki visszaemlékezéseit életút já- ra és sorsára. 1932-ben történik ez, Joó György 44 esztendős, mint ötgyermekes családapa feljött Budapestre munkát keres ni. de nem talált s így jutott arra a gondo latra, hogy szatmári régi ismerősével, Mó ricz Zsigmonddal közli mindazt, amit átélt és tapasztalt, amiért önfeledt buzgalommal dolgozott, amit hallatlan béketűréssel vál la11 és elviselt, mindazt, amiben sorsának minden mostohasága és keserves fordulatai közepette is kedvét lelte, aminek örülni tudott. Ügy érezte, hogy mondanivalója al kalmas anyagul fog szolgálni valamilyen új ságban történő földolgozás céljára. E keret szerű bevezetés után harminc beszélgetés sorakozik egymáshoz, ezekben az író csu pán ha’lgató, a szó Joó Györgyöt illeti. A harmincegyedik fejezetet 1935-ben írta Móricz a regény e’ső könyvalakban való ki adása számára, ebben az évben Joó György munkát keresve ismét megjelent Pesten. A népies, mesehangulatú eseményközlés nagy adományával ömlik a szó Joó György ajkáról. Az irodalmi ortográfiát Móricz Zsigmond kivételes ügyességgel vegyíti fo netikus helyesírással s ezzel szinte hallható vá teszi a felsőtiszai nyelvjárás sajátságos zengését, A dialektus mint finom intarzia van beiktatva a sorok és szavak közé, a re gény egységes hatásának és gyökeres erede tiségének fokozására. Egyet sokalhat az olvasó ebben a regény ben: a béketűréses lázadni nem tudást..., az örökös belenyugvást a földnélküli vagy legfeljebb földforgáeson tengődő földműves életébe. Ez a meghunyászkodás úgy rákér- gesedett Joó Györgynek egész mivoltára, mint a valóságos kéreg a kapa, a csákány, az ásó és más szerszámok forgatásában fá radhatatlan tenyerére. Mily nagy és mély szeretet (kapcsolja Móriczot a Joó Györgyök höz! Érzi az ő keserves igazságukat. Van a regényben sok részlet a feudális és kapita lista kizsákmányolás egykorú megtestesítőiről és módszereiről, de mindez felvillanássze- rűen jelenik meg, inkább epizódok formájá ban, mint középponti jelentőséggel. A regény ből kitűnik, hogy Joó György boldogság tudata valami örökletes védekezési fonna a parasztság évszázadok óta tartó megnyo- morítása ellen, voltaképpen szubjektív ter mészetű, mert összegezve Joó György élet- tapasztalatait, józanul nézve őket, nincs rá elégséges ok, hogy az ő életútját kívülről bárki is boldognak tekintse. így nyer a boldog ember megjelölés a regény címében, helyesen olvasva, határozottan ironikus mellékzöngét. A boldog ember fordulópontot jelent Mó ricz Zsigmond írói pályáján. Ebben a re gényben annak az úri rétegnek rajza után, amelynek hozzátartozói a kérlelhetetlen fej lődés menetében az osztálytársadalom nap fényes oldaláról lesodródtak, azokat keresi fel, akik a napfényes oldalt csak mint el érhetetlen messzeséget ismerik s a mélység kínlódó lakói voltak mindig. A Horthy-rendszerről csak közvetett kri tikát találunk a regényben, amikor Joó György az első világháború előtti éveket a boldogság korának állítja oda, ahhoz az ál lapothoz viszonyítva, amelybe ő az első világháborúval és utána került. Ha meg gondoljuk, hogy ez a kedvező értékelés a derestörvény atyjának, Darányi Ignácnak és a népgyűlölő Tisza Istvánnak korára vo natkozik, akkor eleget tudunk tartalmából A Horthy-rendszer a parasztságot elszakí totta, elszigetelte a munkásságtól. A meg nem a’kuvó proletárokat bebörtönöztethette statáriális ítéletekkel sújthatta, internál- tathatta, eltilthatta minden szabad szervez kedéstől, de a Magyar Tanácsköztársaság hagyományát nem lehetett kitépni az ipari dolgozók tudatából, elméjéből és szívéből A parasztság azonban reménytelenül élt s nyomora ebben az el hagyatottságban még elviselhetetlenebbé fajút. A népi írók szó-
