Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 9. szám - Szőke Lőrinc: A monopóliumok a nyugat-európai integrációs törekvések hátterében / Nemzetközi kérdések
végrehajtaná a földreformot és köztulajdon ba venné a gigantikus nagyságú ruhr-vi- déki és egyéb ipari üzemeket úgy, amint az a Német Demokratikus Köztársaság te rületén lényegében már 1946-ban megtör tént. Hata1 mának vagyonának mentésén túl menően arra is spekulál a német tőkés oli garchia, hogy az amerikai imperialisták há borús terveibe bekapcsolódva akár egy új, harmadik, minden eddiginél borzalmasabb háború árán is módja legyen keletnémet országi lengyelországi és csehszlovákiai birtokainak visszaszerzésére és hogy újra olyan korlátlan ura legyen Közép-Európa népeinek, mint Hitler idejében volt. Any- nyit azonban Sztálingrádnál és a második vi1 ágháború egész lefolyásából kétségen kí vül megtanult, hogy a Szovjetunió és a béketábor többi népének legyőzésére egye dül , az amerikai imperializmus segítsége nélkül nem is gondolhat. Másrészről mit remélnek a megszállás fenntartásától — mert a keretszerződés lé nyege a megszállás meghosszabbítása továb bi ötven esztendőre — és Németország két- tészakításától az imperialista hatalmak? A nyugatnémet állam egész Németország területének jó kétharmada. Lakosainak száma Berlin nyugati részének lakosságával együtt körülbelül 48 millió. Ebből vagy hét millió áttelepített, akiknek szociális problé mái mind a mai napig nincsenek megold va. Ezekkel az elemekkel s a nácipárt és hadsereg volt tagjaival számol az amerikai imperializmus, mint támadó háborújának európai fő ágyútöltelékével. De ezen a te rületen van a kőszénbányák, a vas- és acélművek, az energetikai üzemek, a ve gyiipar és — főképpen — a közvetlen ha dianyag gyártására alka'mas nehéz- és kö zépgépipar legnagyobb része — az egész német nehézipar döntő hányada. Erre a világméretben jelentős — a kon- kurrens angol és francia nehéziparral szem ben korszerűbb és így alacsonyabb önkölt séggel dolgozó, tehát nagyobb profitot biz tositó ipari kapacitásra vetette ki hálóját az amerikai monopoltőke. A bizónia majd trizónia végül a nyugatnémet bábállam kialakításával kivonta Nyugat-Németorszá- got az egész német nép befolyása, a pots dami szerződés demokratikus határozmá- nyainak végrehajtása alól. A kartellek fel bontásának hazug jelszavával szétzilálta ugyan egyes német mammutkartellek, pél dául a Vereinigte Stahlwerke (Egyesü11 Acélművek), az I. G. Farbenindustre (Festékipari érdekközösség), a koszénszin- dikátus eddigi horizontális szerkezetét hogy ugyanazokat a vállalatokat — érdekeinek megfelelően — vertikális tagozódású óriás- vállalatokba szervezze újra. Hogy részese dését, befolyását biztosítsa és állandósítsa, hatalmas összegű kölcsönöket folyósított a német nehéziparnak. Ezeknek a kölcsönök nek az összege ma lényegesen nagyobb, mmt amennyit az amerikai tőke az első és má sodik világháború közti időben Németország ban elhelyezett. Az így újjászervezett német nehézipar — immár az amerikai monopóliumok szol gálatában — már 1950-ben elérte háború előtti termelésének színvonalát és azóta lényegesen túl is haladta. Üjra mint kímé letlen konkurrens lép fel a világpiacon, amit elsősorban az angol külkereskedelem érez meg. A nyugatnémetországi ember- és nehéz ipari potenciál kihasználásának biztosítása a Szovjetunió ellen indítandó támadó há ború céljaira — ez tehát a különszerződés nek, amit méltán nevezünk „háborús kü lönszerződésnek“, a fő célja. AZ EURÓPAI SZÉN- ÉS ACÉLUNIÓ KULISSZÁI MÖGÖTT. Az amerikai monopóliumok és politikai végrehajtó szervük, az amerikai imperialista kormány, nem elégszenek meg háborús ter veik biztosításával, hanem — a kapitalizmus alaptörvénye értelmében — maximális pro fitot igyekeznek biztosítani más népek ál landó kizsákmányolása r^vén is. Vázolt be folyásuk a nyugatnémet nehéziparra arra szolgál, hogy a német dolgozók kizsákmá nyolásából minél nagyobb részt biztosítsa nak s arra is, hogy az itt elfoglalt kulcs- pozíciójuk révén befolyást szerezzenek a környező nyugateurópai államok nehézipa rára. Ennek az útóbbi feladatnak az eszköze a Schumann-terv, illetve, ahogyan most hi vatalosan hívják: az Európai szén- és acél unió. Ha Luxemburg központtal 200 kilométeres sugárral kört húzunk Nyugateurópa térké pén, úgy ebbe az aránylag nem nagy te- tületbe beleesik Nyugatnémetország, Fran ciaország, Belgium, Luxemburg, a Saarvi- dék és Hollandia nehéziparának túlnyomó része. Ez együttesen a kapitalista Európa kőszén termelésének közel a fele, acélterme lésének több mint kétharmada. Az Egyesült Államok után ezen a területen van a kapi talista világ legnagyobb ipari koncentráció ja. Csak hogy amíg az amerikai nehézipar és nyersanyagai — és az angolé is — egyet len állam területén fekszenek, a nyugat európai nehézipart számta'an országhatár szaggatja széjjel. Komplikálja a helyzetet az a körülmény, hogy amíg például Nyu gatnémetország — a Ruhr-vidék — Anglia után Európa legnagyobb köszéntermelője s így kellő mennyiségű koksszal rendelkezik, viszont nincs elegendő vasérce, addig Fran ciaország iparilag fontos északi részében van kellő mennyiségű vasérc, de nincs elég kok szolható szén. Ez a körülmény történe’mileg is nevezetes: az utóbbi nyolcvan évben há rom német-francia háborúnak volt egyik fő oka. A kialakuló porosz imperializmus e-ső háborús tette, az 1870/71-es háború. Lotharingia elrablását célozta, hogy a Ruhr-vidék kőszenéhez megszerezzék a lot- haringiai vasércet. A francia nagytőke több mint négy évtizeden át élesztette a reváns gondolatát, hogy visszaszerezze a vasérc le’őhe1 yeit, ami az első világháború árán sikerült is. A vesztes német nehézipar — az amerikai monopoltőke kölcsöneinek se gítségével — hamarosan magához tért a vesztett háborúból s Hitlert pénzelte, hogy
