Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Mács József: Végén csattan az ostor
Az eset, amelyről most szó van, a múlt év tavaszán történt. Akkor kezdődött, ami kor a földekről eltűnt a hó, a tavaszi nap melegétől kivirultak az őszi vetések és az őszi szántások úgy megszikkadtak, hogy ki lehetett adni a jelszót: vetni, de minél gyorsabban, mert minden perc késésért kár így történt aztán, hogy — legyen ami az embereket sarkalja — a nagyabonyi szövetkezeti tagok a tavaszi munkák elvég zésében versenyre hívták ki a hódosiakat. Azok el is fogadták, már annál is inkább, mert ami a két falu közötti vetélkedést illeti, hát az nem éppen újkeletű, ami meg a virtust illeti, abból egyiknél sincs hiány: sem az abonyiaknál, sem a hódosiak- nál. — Szóval versenyre léptünk az abonyiak- kal — így beszéli el nekem a dolgot Baj- lórii István, a hódosi szövetkezet agronómu- sa. — Megbeszéltük a verseny pontjait s aztán neki a munkának. Megkezdtük a talajelőkészítést, a vetést. Jól ment a mun ka. Szorítottuk a vetést szépen haladtunk, de nem maradtak mögöttünk az abonyi’ak sem. Folyton fej-fej mellett voltunk. Ez pedig nem tetszett nekünk, mert meg vol tunk győződve róla, hogv a mi szövetkeze tünk a legjobb a környéken s hogy ebből a versenyből csak mi kerülhetünk ki győz tesen. Csak hát az abonyiaknak is ez volt a véleményük és bizony a gabonafélék vetésével csaknem csúful lemaradtunk. így is csak annvit tudtunk elérni, hogy éppen egyszerre végeztünk a vetéssel, de az is hogyan sikerült? Ez bizony érdekes eset. — Egyik nap arra ébredek, hogy a tehén igen zörög az istállóban. Gondoltam, kime gyek, megnézem mi van vele, mert hogy borjazás előtt van és ilyenkor jó, ha az ember az állat mellett van. Leugrok az ágyról, még csak ruhát sem húzok, hanem úgy, ahogy vagyok, ingben gatyában lépek a papucsokba és megyek az istállóba. Sö tét hajnal van. még, meggyujtom az istálló lámpát, nézem a tehenet, nincs azzal még semmi, csak összebogozta a láncát, azért nyugtalankodott. Megigazítom a láncot, dobok a tehén elé a jászolba, e’fújcm a lámpát és megyek vissza a házba. Megállók egy percre az udvaron, nézem az eget, tisz ta, csendes idő van, sehol semmi hang. Mondom, sötét hajnal volt még. nem néz tem, hogy hány óra, de a csillagok állásá ból úgy láttam, hogy a reggel még elég messze van. Na, gondoltam magamban, ha máma is szép időnk lesz, jól megnyomjuk a munkát és akkor elvetjük az utolsó táb la zabot is, ami még hátra van. Ahogy tegnapelőtt láttam az abonyiaknál, azok is jól állnak a vetéssel, de akkor még annyi volt nekik hátra, hogy jó, ha holnap délre végeznek.. Fordulok befelé megfogom a konyhaajtó kilincset, hogy visszamegyek az ágyba és alszok még egy órácskát, — valami zajt hallok. Valami csörög, mintha láncot zör getnének. Csak nem a tehén keverte bele magát megint a láncba? — fordulok vissza az istállóba. Gyufát gyújtok, a tehén nyu godtan áll a jászol e’őtt és eszik. Állok az udvaron, hallgatok, fülelek, tisztán hallom a csörgést. Nem lánc csörgése ez. olyan, mint amikor a vetőgép megy a földön. Ki bolondult meg, hogy éjjel vet. gondolom magamban nem elég hosszú neki a nap? Az abonyiak! — villan ekkor az eszembe. — Hát persze, a kutya mindenit! Kiszaladok az udvar végére hát persze, most már tisztán hallom a vetőgépek csörgését nem is egyét, hanem többét, persze, hogy az abonyiak, onnan jön a zaj. Hű... melegem lett egyszeribe, ezek aztán kifogtak rajtunk, ezek máma végezni akarnak. Szaladok be, még csak lámpát se érek rá gyújtani, öltözők gyorsan és rohanok az elnökhöz. Zörgetek nála, majd az ablakot verem be. kihúzom az ágyból. — Vetnek az abonyiak, — mondom neki — te meg itt nyugodtan fekszel a füleden — Megyünk a csoDortvezetőkhöz, felzavar juk az embereket és egy óra múlva mi is vetünk. Estére végeztünk, de nem maradtak el az abonyiak se, igaz, hogy meg se előz tek bennünket. De mi lett volna, ha én akkor, hajnalban nem megyek ki az ud varra?' Hát bizony, én azóta sokszor keltem
