Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
holló fekete hajukra fehér fátyolt borítottak, csuklójuk körül aranypénzek csörögtek, aranyhímes párta koszorúzta a fejüket. Mint a munkában, a táncban is Nazikó, Tortiza rózsája, gyönyörűséges galambja az első és vele szemben a mi Goglánk ropja a táncot, kindzsalját fogai közé szorítva. Dobog, előre ugrik, mint amikor vércse kergeti a galam bot, Nazikó pedig apró, alig észrevehető léptekkel hátrál előle, az ember azt hinné, egy helyben áll és a föld fut előre a lába alatt. Aztán megindult a fehérruhás lányok sora, karjukat mellükön keresztbe téve, fejüket büszkén felszegve, előre futottak és hátráltak, mint a fehér tajték a Kaspi-ten- qer partján, majd felbomlott a sor és úgy kavarogtak a téren, mint az almafa fehér szirmai a májusi szellőben... A lányok fehér hullámát egyszerre visszaszorítja a fiúk fekete bércfala. Vadul forognak, fejük fölött hirtelen megvillannak a kindzsalok és szemünk előtt összecsapnak! Minden fordulónál összependülnek a kardok, csak úgy szikráznak, az ördög tudja, hogyan csinálják, hogy nem vágják le egymás fe ketefürtös fejét! Hirtelen örvendező, szilaj kiáltás hallatszik és a kindzsalok már köz vetlenül a föld fölött villognak, mintha egymás lábát akarnák elvágni, ezek a vil lámgyors csapások keresztül futnának még a csonton is, ha a másik nem ugrana ide jében méter magasra, ha nem lendülne fel, mint a bérei sas. Irakli feláll, felemelkedik helyéről az öreg tamada is, szemük villog, lábuk a dobokkal együtt dobban a tánc ütemére ... és abban a pillanatban, amikor Gogla me gint egyedül kering a fehér Nazikó körül, könnyedén, mint felhő a hold körül, alig érinti a földet — hirtelen közéjük rohan Irakli, olyan erővel, mint a hegyek villáma, mint a magasról lezuhanó szikla, hatalmas teste kiszorítja a karcsú Goglát a körből és most ő kering Nazikó körül, de olyan för- getegesen, hogy beleszédülsz* ha nézed. De nem illik a galambhoz az öreg sas? Nazikó egy pillanat alatt kisuhan a körből, fehér fátyla meglebben, mintha szárnya nőne és Nazikó ismét együtt kering Goglávál, kék szeme egybeolvad a legény fekete pillan tásával és mindketten olyan könnyedén le begnek. mint az elsuttogott szó, mint a könnyű hajnali szellő. Irakli kipirulton, mosolyogva tér vissza az asztalhoz és könyökével huncutül oldal ba bök: — Látod, elkergette az öreget, a fiatal inkább a szája íze szerint váló! Elhallgatnak a dobok, Gogla és Nazikó társaikkal együtt eltűnnek a sötét diófák mögött. A mieink még mindig megbabonáz va bámulnak a letaposott gyep füvére: a szovjet élet gyönyörűségétől és nagyszerű ségétől mintha egyszerre nekünk is szár nyunk nőne ... mintha lepattanna rólunk a régi héj, ami szorongatta a mellünket. A Kaukázus fölött kigyullad az esthajnal csil lag és mi boldog izgalommal emeljük feléje a szemünket: szovjet csillag, jövőnk fénye, gyermekeink hajnalcsillaga! V. Feltartóztathatatlanul fut az idő, mint a habok a folyó vízén. Hamarosan két éve lesz, hogy visszatér tem a Vörös Tortizából. Nézzétek csak: ol vad már a tavaszi hó a napsütésben. És a mi visnyovai földeink már nem látszanak rongyos szalagoknak, foltos szoknyának. Csupa széles, messzibenyúló tábla, heveseb ben dobog a szívünk, ha nézzük a Szeles dombról! És nálunk Visnyovában már nemcsak én álmodozom Vörös Tortizáról, hanem vélem, együtt egy tucatnyi élvtárs is. Az életben gyakran bánkódtam miatta, hogy nincsenek fiaim, de most az egész falu tele van velük! Esténként eljárnák hozzám a szomszédok, eljön a fiatalság, a traktorosok, a fejőnők a szövetkezeti istállóból, az etetők, az agro- nómusok, a csoportok és brigádok vezetői, egyenesen a földekről, sáros cipőben, leül nek, ahol hely akad, dohányoznak, hogy az asztál fölött szinte vágni lehet a füstöt. De Andúlka csöppet sem haragszik érte: ő is olyan boldog, mint én. Mesélek nekik Gog- láról és Nazikóról, a tortizai szőlőskertekről, a leánybrigádról, arról, hogy a szocializmus még a kőből is életet csihol. Aztán rátérek, hogy mi minden tennivaló akad még ná lunk, elgondolkozunk fölötte, hogyan fej lesszük szövetkezeti gazdaságunkat, hogyan győzzük meg az utolsó kisparasztot, hogy ne habozzon tovább, szabaduljon meg a régi gürcöléstől és vegyen részt velünk együtt a közös munkában. Persze, ezen a mi dimbes-dombos vidé künkön még nem terem meg a szőlő és nincsenek még gyönyörűszép gyümölcsö seink, teli almafákkal. De ki tudja, mi min denre leszünk még képesek? Szlovákiában a szövetkezetesek már rizst termelnek, sőt gyapottal is kísérleteznek. Talán egyszer a mi Vörös Visny óvónkat is cseresnyefák és szőlők övezik majd, talán a mi gyümöl csöseinkben is terem óriási Micsurin-alma és a Könnyes-halastó gátja alatt mi is szocia lista ágasbúzát fogunk aratni! Ki állíthat meg bennünket? Ki téríthet vissza bennünket oda, ami már elmúlt? Senki sem állja meg a helyét azzal az erővel szemben, amely megmozdult az egész világon! A szocializmus meglesz, meglesz, meglesz! Minden reggel, amikor felkelek és munkába indulok, arra a képre nézek, amely a két ablak között díszíti a szobá mat: Sztálin elvtárs arcára. Az ő ragyogó szemére, amely látja a holnapot. Homlo kára, amely mögött a holnap születik. Köszönöm, Sztálin elvtárs! . Fordította: Tóth Tibor.
