Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
esett a földre. De jaj! Tamara királylány jobb melle alatt egy vércsepp látszott. Dá vid király megharagudott, elrendelte, fe jezzék le a vitézt és holttestét dobják a sziklák közé, keselyük és farkasok eledeléül. Meqsarkantyúzta lovát a második vitéz, még bátrabb, még szebb volt mint az első, kezében megvülant a kard. — szertehullo- tak az alma magvai, de ó jaj! Tamara bal melle alatt, éppen ott, ahol a leány szíve vert, egy vércsepp buggyant ki. Dávid király még rettenetesebb haragra gerjedt. Meg parancsolta, vágják'" le nyomban a vitéz fejét és testét dobják a sziklák közé, raga dozó állatok és madarak prédájául. így vesztette életét azon a szerencsétlen napon Kaukázus harcminchárom legszebb és leg derekabb vitéze ■.. Olyan feszült figyelemmel hallgattuk, mint a gyerekek, csak nem tudtuk, hová céloz tulajdonképpen Gogla, Ekkor felemel te poharát és a legkomolyabban kijelentette: — Ürítsük tehát ezt a poharat Joszif Francevics egészségére, aki falujában, Vis- nvovában soha sem engedné meg az efféle kegyetlenkedést! De most, a sötétség ragyogó égboltja alatt Gogla csendesen, álmodozva ül mellettem jobbjával hosszú fűszálakat tépdes és el gondolkozva harapdálja őket csillogó, fehér fogaival. Jó sokáig tartott, amíg megindult belőle a szó. És csak nagykésőre értettem meg, hogy otthonára gondol, hogy a Vörös Tortiza az ő kolhoza, valahol a Kaukázus tövében. Arról beszélt, hogy ilyenkor már aranyszínűre sárgul a búza a kolhozfölde ken, ahol kombájnjával azelőtt ő aratott; kigömbőlyödnek a szőlőszemek az új szőlős kertekben, amelyeket a lányok brigádjai ültettek; beszélt a traktorosok éitszakai váltásáról, a mezei táborokról, a nenéz ku koricacsövekről, amelyekért a nagy termés hozamok mestereinek járó vörös zászlóval tüntették ki őket, nővérére, Uljanára emlé kezett, aki tanítónő a kolhoz iskolájában. Gyöngéden megszorítottam Gogla kezét: — Ne búsulj, Gogla, hamarosan hazamész! Az új bort már otthon iszod! Kissé elmosolyodott, visszadta a kézszorítá somat és így válaszolt: — Nem értettél meg engem, Joszif Fran cevics! Nem búsulok én. Egészen másra gondolok. Hogyan kell megváltoztatni az életet, hogy ti is boldogan éljetek ebben a gyönyörű és gazdag országban, Csehszlová kiában! Szörnyű szenvedéseken mentetek át, de most szabadok vagytok. A nép kezé ben a kormány. Te magad képviseled a kor mányt itt Visnyovában. Ne pihenjetek, vál toztassátok meg az életet, változtassátok meg az embereket, különben minden... a sok vér, a sok szenvedés... mindhiába volt. Meghökkentem, mintha éles láng csapott volna föl a szemem előtt. Nem, erre én tulajdonképpen sohasem gondoltam. Biz tonságban ringattam, saját magamat: a hit leristáknak végük, szabadok vagyunk, tehát minden rendben van. Azelőtt rosszul él tünk... bizony, a magam bőrén éreztem én is, milyen szívtelen mostohánk volt az első köztársaság. De hogyan fogunk élni most? Egy év múlva, két, _öt év múlva? Mi lesz Paliveccel, Kalivodával, Hrubyval, a gazdag parasztokkal, akik emberemlékezet óta szítták az egész falu vérét és egy köl csönadott fogatért tizennégy napig robotöl- tatták az embert? Az agrárok, akik a köz társaságot eladták Hitlernek, mint párt nem léteznek többé. De a nagygazdák, a zsíros parasztok továbbra is úgy fognak nyomor- gatni bennünket, mint eddig? Vagy talán még rosszabb lesz, ha úgy alakul a helyzet, ahogy ők akarják? A háború alatt meggaz dagodtak a feketézésből. nyakra-főre vásá rolják a gépeket, az igáslovakat, új csűröket, nagyobb disznóólakat akarnak építeni. És mi lesz velünk, kisemberekkel? Mivel szántom fel a földet őszi alá, ha a Plávka hasas lesz? Elmegyek majd Kalivo- dához: Kölcsönözzön, gazda? Vagy a magam nyakába teszem az igát és Andülka fogja majd az eke szarvát? Egyszerre mindez megfordult a fejemben. — Beszélj, Gogla, a Vörös TortizáróU Milyen ott nálatok az élet? Jóval éjfél utánig ültünk a halastó part ján. A tücskök már rég elhallgattak és a hajnal első sugarával megszólaltak a kaku- kok. Magam előtt láttam a Vörös Tortizát, mint valami mesebeli földet hetedhét or szágon túl... és mégis olyan igazi, valódi, eleven volt, mint ez a feketehajú katona mellettem, aki onnan jött. Vörös Tortiza! Róla fogok álmodni. Gogla elbeszélése ölt hatatlan szomjúságot ébresztett bennem. II. Gogla már régóta otthon itta a tortizai vörösbort, amelynek szőlőjét serény leány - kezek ültették, Ibrahim ott üldögélt a fiatal gyapotcserjék tövében, Bahram gondosan nevelte kedves teheneinek kisborjait, Vány a vasalta a kolhoz szekereit és Szerjozsa acélt hengerelt valahol Szibériában. Béke volt Amikor novemberben a Szovjet Hadsereg elment tőlünk, Visnyovából, búcsúzóul meg csókoltam fiaim mindkét arcát. „Viszontlátásra! Viszontlátásra!’' — mond tuk egymásnak és úgy éreztem, hogy meg szakad a szívem. Az utolsó Gogla volt. Megölelt magához szorított, megcsókolt és azt mondta: — Nyicsevo Joszif! Viszontlátjuk mi még egymást Vörös Tortizában! A kormánykerékhez ült, becsapta a gép kocsi ajtaját és fekete üstöké eltűnt az üveg mögött. Amikor a teherautó megin dult, nem is láttam őt. Talán az üveg volt benne a hibás... talán az hogy fátyolos volt a szemem a könnyektől. De megmaradt a mag, amit ők vetettek el. Drága magok, az emberek fejében és szívében. Kicsíráznak, nőnek, magad sem veszed észre, míg egyszer csak kihajtanak, mint a levelek a rügyből. Iskolázásán ember vagyok, mint sok más sorstársam: i 461
