Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
szalmával etetitek őket, és nem viszitek sé tálni? Tudom én, leesne az állad a csodál kozástól, ha látnád az én teheneimet!! Vány a pedig, aki a háború előtt kovács volt a ,,Tarasz Sevcsenko”-kolhozban, min denfélét összemesterkedett fából és vasból. Megvasalta a lőcsöket, kicserélte a létrás- szekér kerekeiben a küllőket, szétszedte, kitisztította és megolajozta a gabonadarálót, bükkfából két új kocsirudat faragott és üveg porral olyan simára csiszolta, hogy finom volt a tapintása, mint a lányok kezének. Az élettelen fa valósággal életrekelt a keze alatt. Higgyétek él. akárcsak a lány, ha a szeretője simogatja, becézgeti. Szerjozsa messziről jött, Noviszibirszkból, acélhengerész volt, tehát kőhómunkás. De szívesen elvégzett minden más munkát is: gárdaörmester létére krumplit hámozott, tüzet rakott az asszonynak, durbincsőkból és sügérekből hallevest főzött, megköszö rülte a késeket, sarlókat és kaszákat. Blúzán a gárda jelvényén kívül még három kitün tetés díszelgett: a sztálingrádi győzelemért, Szevasztopol és Kiev felszabadításáért. De neki is éppen úgy kedve tellett a békés munkában, mint Ványának, Bahramnak és a többieknek. Ibrahim gyapottermesztö volt. — Gyapot! Gyapot! — mesélt nekem hosszú estéken át és kezével mutogatta, mi lyen lassan nő a gyapot, hogyan kell kapál ni, öntözni, megporhanyósítani a földet és feltölteni a növény tövét, hogyan kell le csipkedni a hajtásokat, leszedni az érett termést, kifésülni és megtisztítani a magok tól. Én azt hiszem, Ibrahim minden éjtsza- ka a gyapotföldekről álmodott, annyira sze rette munkáját. De azért értett a gazda ságban mindenhez. Vászonból kis zacskókat varrt magának és különféle magokat lakott beléjük: a mi rozsunkat, őszi, tavaszi, acélos és bajuszos búzát, árpát, zabot, borsót és lencsét. Volt a padláson még néhány téli szűz álmánk, de már csak a nevük volt szűz, mert olyan fonnyadtak, olyan ráncosak voltak, mint a vénasszonyok. Azt láttátok vo.na, hogyan földerült az 1 brahim képe, ami kor az anyjukom eléje tette az almákat! Már élőbb is többször megcsodálta az al mafánk hatalmas koronáját és megkérdezte, micsoda fajta. Megmondtam neki, hogy régi cseh fajta, amilyen ma már kevés akad a gyümölcsösökben. Majd kiugrott a bőréből, amikor odaadtuk neki az almákat. Mind a hetet gondosan fölvágta, kiszedte belőlük a magokat, bevarrta a vászonzacskóba és tin taceruzával ráírta: „Cseh szűzalma”. — Mire neked az a sok mag, Ibrah m, — kérdeztem — úgyis csak vadócok nőnek ki belőlük. Ibrahim mosolygott. — Hallottól már va aha Micsurinról? — Hogyne hallottam volna. — Na látod, én Micsurin tanítványa va gyok! Az ötödik legényről, Giorgiról — vagy ahogy ők hívták, Gogláról — mit is mond jak? Gogla minden volt: traktoros, kovács, cipész, szakács, vadász, lövész, harmonikád, táncos... Gogla egyszóval ^mindnyájunk kedvence volt, mindnyájan örömünket lel tük benne. Mindig a keze ügyében volt a harmonika, a szája szélén a nóta. Lezgin- kába kezd, ültében is csak úgy jár, dobog a lába, végül harmonikástul táncra kereke dik mint a forgószél, az arca tüzel, szeme villog, nem tudod eleget nezni, olyan szép. És micsoda mesterlövész volt! Egyszer a halastó partján üldögéltünk, az erdő fölött ékben húztak a vadkacsák. Felénk fordul tak., Gogla majd elnyelte őket a szemével, aztán ügyes kézzel fogta a puskát, közéjük lőtt — az ék élén repülő gácsér úgy zu hant lefelé, mint egy darab kő. Aztán még egy lövés és kalimpált le a másik. Egymás után két golyóval repülő madarat eltalálni — az ilyen vadásznak aztán biztos a szeme és nem remeg a keze! Ezt az estét ott a halastó mellett sohasem felejtem el. Nem a vadkacsák miatt. Egészen más okból. Ott a parton hallottam először Gog- lától ezeket a szavakat: „Vörös Tortiza”. A tó tükrére már leszállt az alkony, a júniusi égbolton egymásután gyulladtak ki a csillagok, a fűben dalolni kezdtek a tücs kök és a part mentén, a nád között zsák mányukat hajszolták a csukák. Először azt hittem, hogy a kedvese nevét mondja, hogy a tavaszi estén neki is szorong a szive. Márpedig Goglától semmi sem állt tá volabb, mint a szomorúság és a szorongás. Nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell az embereket megnevettetni, megvigasztalni! Éppen egy héttel ezelőtt, amikor a visnyo- vat helyi nemzeti bizottság elnökévé válasz tottak, a fiúk valahonnan pár üveg vörös bort szereztek. Pohárköszöntő pohárköszön tőt követett, míg végül Gogla emelkedett szólásra. Komolyan kezdte. — Sok-sok évvel ezelőtt élt nálunk Grúziában egy bölcs király, Dávidnak hív ták. Volt egy gyönyörűséges lánya, Tamara. Amikor Tamara felnőtt, olyan lett, mmt a nyíló virág. Az egész Kaukázusból a legszebb és legderekabb vitézek keresték fel Dávid király udvarát és feleségül kérték a lányát. Dávid király elhatározta, hogy Tamarat annak adja, aki szemeláttára hibátlanul teljesíti a parancsát. Tamara fehér keblei közé egy gránátalmát tett és kijelentette, hogy a lányát ahhoz adja feleségül, aki vágtató lováról úgy vágja félbe kardjával a gránátalmát, hogy Tamara fehér bőrén egy karcolás se essék. Az első vitéz meg- sarkantyúzta a lovát, kirántotta a kardját megsuhogtatta és a gránátalma két darabban
