Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
eljött Szvetlov kapitány, az, akinek az utászai megmentették Visny ovát a pusztu lástól. A mieink, ha észrevették valahol Szvetlovot, már messziről tisztelettel üdvö zölték. De a kapitány nem volt valami felfuvalkodott ember, mindig szívélyes ma radt és egyszerű, őszintén elbeszélgetett a zsellérekkel, megsimogatta a gyerekek fejét, a fiúk nagy pajtásukat látták benne, a katonái pedig tűzbe mentek volna érte. De azért kemény és szigorú parancsnok volt, komoly dologban nem ismert tréfát. Hát ez a Szvetlov kapitány valamit kért Kalivodá- tól, áz meg így válaszolt neki: — Ugyan ember, ki a fene érti a te zagy va gárgyogásodat! A gazda mellett ott állt a bérese, Karasz, egy öregebb, nyugodt ember. Amint meg hallotta, mit mondott Kalivoda, Karasz ott hagyta a munkáját, hozzáugrott és pács! — alaposan képen törülte. — Nesze a zagyva gárgyogásért, te pimasz gazember! Tíz éve gürcölök nálad, rád se bírok nézni, rosszabb sorsom volt, mint a kutyának, eddig hallgattam, de most már ele gem van! A hitlerista őrmestereknek a kezét nyaltad, emelted előttük a mancsodat, nem fogyott ki szádból a Heil, ha a Gestapo vérebei egy darab disznóhúsért jöttek hoz zád, most meg így beszélsz! Ki kell téged kergetni a faluból, te vadállat, te iskarióti Júdás! Talán lekent volna neki még egyet, ha Szvetlov kapitány vissza nem tartja. Az ilyen dolgokról restei beszélni az ember, ám az igazat nem lehet eltagadni, kikíván- kozik belőlünk. De a néhány pimasztól eltekintve, akinek pénzeszsák van a sz've helyén, a mieink mind úgy szerették a szov jet katonákat, mint a saját fiukat. Az én kunyhómban öten laktak, vala mennyiük neve még ma is ott olvasható a falon az asztal fölött: Mihalcsuk Iván gárdatörzsörmester, Burkov Szergej gárdaőrmester, Mamedzade Ibrahim gárdista, Galiakberov Bahram gárdista, Csacsvadze Giorgi gárdista. Az ember él se hinné, milyen szépen összejött itt öt nemzet öt katonája! Szerjo- zsa orosz volt, Ványa ukrán, Ibrahim azer bajdzsánt, Bahram kazah és Giorgij, akit bajtársai csak Goglának hívtak, grúz. Igaz ugyan, hogy amikor tizennyőlcéves koromban elküldték a harctérre, hogy vé remet ontsam a „császár őfelségéért”, az osztrák hadseregben is annyi volt a min denféle náció, hogy a nevüket se tudtuk. tiroliak, csehek, magyarok, horvátok, len gyelek, és ki tudja még hányféle faha. De úgy acsarkodtunk egymásra, mint a farka sok. A cseh verekedett a magyarral, a hor- vát a tirolival, és néha úgy összekaptunk ahányon csak voltunk, hogy az ember maga sem tudta, kit is csépel. Ez volt az urak po litikája: Verekedjetek csak, üssétek egymást, nyomorult csürhe, hogy könnyebben ural kodhassunk rajtatok. Amikor ezt elmesél tem a fiúknak, nevetni kezdtek: — Értsd meg, Joszif Francevics, — mond ta Ványa, — igaz ugyan, hogy ahogy itt egy asztalnál ülünk, öt nemzetet képviselünk. De mindnyájan ... szovjet emberek vagyunk! És a mi országunkban nemcsak öt nemzet van, hanem száznál is több! Felemelte nagy, erős kovácskezét és ki nyújtotta mind az öt ujját. — Ez a középső és legnagyobb — ezek az oroszok. Ez meg itt mellette, mondjuk az ukránok. Ez pedig — nyújtotta ki a hüvelykujját — a bélorusszok. Aztán itt vannak a grúzok, meg a litvánok, az észtek, az örmények, azerbajdzsániak, kazahok, kirgizek, tadzsikok, türkménék. És ha húsz kezed volna, akkor se tudnád elszámlálni, hány mindenféle nemzet van nálunk. De ez itt, — és most ökölbe szorította ujjait, — ez együttvéve a Szovjetunió! Százujjú kéz, amelynek minden ujja keményen ösz- szetart, segít egymásnak a munkában, együtt dolgozik mind a nagy célért... És amikor, ahogy mondani szokták, á fasiszták disznóormányukkal túrni kezdték szovjet kertünk földjét, akkor... bumm! — és Ványa ökle olyan erővel zuhant rá az asz tál lapjára, hogy az minden eresztékében megreccsent. Bevallom, életemben még sohasem voltam olyan boldog, mint amikor ez az öt katona szerető barátságban ült velem együtt az asztalunknál. Úgy éreztem, hogy ez az én öt fiam, egyik szebb a másiknál, erősek értelmesek, derekasak ... Minden porcikám örült nekik. Bennünket, öregeket szinte dolgozni sem engedtek. Bahram odahaza, a kolhozában jószággondozó volt, ki sem moz dult az istállóból és minden gondja a két tehén, Plavka meg Jelena volt. Olyan tisz tán tartotta az istállót, mint a lakodalmas házat. Takarmányt rakott a jószág e'é, al mozott, friss füvet, herét hozott a rétről és le nem tette kezéből a mérőszalagot: le mérte, milyen hosszú a hátuk és beírta egv füzetbe, aztán a hasuk kerületét, a lábuk magasságát, a tőgy szélességét is feljegyezte, a csecseiket állandóan meleg vízzel mosta, masszírozta, megszámlálta a fogukat, a pa táikkal órák hosszat el játszadozott, felie gyezte a napi tejhozamot és amint ideje volt, tüstént kiterelte a teheneket a zöld fűre, a friss levegőre. Tudjátok, hogyan volt az nálunk azelőtt: ha a tehenet nem fogták igába, egész éven át benn volt az istállóban. — Nem jól van ez így, — csóválta a fejét Bahram — szép állataitok vannak, de rosszul bántok velük! Hogyan adjanak tejet ha minden nap húzniok kell az igát, ha
