Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Arató Endre: A cseh és magyar nép összefogásának hagyományai 1849-ben (II.)
pátia a magyar felkelők' irányában, ezért manifesztálnak félelem nélkül.” Már említettük, hogy a magyar szabad ságharc vezetői nem fordítottak megfelelő figyelmet a cseh nép abszolutizmus elleni harcára. Valóban az egykorú magyar sajtó is csak itt-ott vesz tudomást arról a fordu latról, amely a cseh nép állásfoglalásában a magyar szabadságharc felé bekövetkezett. A Pesti Hírlap foglalkozott a fentebbidé zett levéllel és a Národní Noviny egy meg nyilatkozásával, amely azt fejtegeti, hogy a csehek éppen a magyarországi események következtében nem szánják rá magukat határozott lépésre, mert „a magyar és európai viszonyok” várakozásuktól eltérő irányt vehetnek. Mindezek alapján a kö vetkező következtetést vonja le: „Nem nagy jártasság kell e sorok között olvasni tudásban, hogy a két prágai levél háta mögött örvendetes dolgokat pillantsunk meg. Eljutnak tehát valahára a külföld népei is tiszta tudatára a dolgoknak, s be látják. mikép a magyar igaz ügy győzelme leszen dicsőséges kezdete a népszabadság európaszerte diadalának. És örülhet lelke azon férfiúnak, ki mély belátással meg jó- solá, hogy Európa népeinek szabadságát, a Duna és Tisza partjain vívandó harc fogja megadni”. Még két rövid cseh vonatkozású hírrel találkoztunk a magyar sajtóban. A Már- czius Tizenötödike minden kommentár nélkül beszámol arról a magyarbarát tün tetésről, amely május elején játszódott le Prágában, abból az alkalomból, hogy ma gyar katonaságot vezényeltek ki egy kisebb tüntetés szétszórására. A Pesti Hírlap ahhoz a prágai hírhez, amely egy pár „részeg” ember „Éljen Kossuth” kiáltásáról szól, a következőket fűzi hozzá: „Szegény lelkek, nem merik bevallani, hogy azokból bizony csak másvalami szól ki mint a bor, hogy azoknak ajkait, más valami nyitja meg, nem a bor és, hogy vannak Prágában sok emberek, akik épen nem részegek, és mégis csak jó lélekkel és örömest kiáltják el. hogy »Éljen Kossuth«”. Ezek a megnyilatkozások kétségtelenül pozitívak. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a szabadságharc vezetői és a magyar nép körében a cseh nép harca iránt olyan kedvező hangulatot teremtsen, amilyenekkel fentebb találkoztunk a cseh nép részéről. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a cseh radikálisok harca 1849 elején kisebbarányú, csak kibontakozó mozgalom volt, amely a fegyveres harcig — amint látni fogjunk, éppen a felkelés leleplezése miatt — el sem jutott. A cseh konzervatívok és a liberális bur zsoázia is — éppúgy mint a hatóságok — felismerték a magyar szabadságharc iránt megmutatkozó rokonszenv növekedésének jelentőségét és azonnal felvették ellene a küzdelmet. Hogyne vették volna fel a harcot e rokonszenvmegnyilvánulások ellen, amikor a magyar szabadságharc tá mogatása az ellenforradalom csehországi szakasza ellen is irányult, erősítette, széle sítette az európai haladás frontjait. A Wlastimil c. reakciós lap így próbálkozik szembeszállni az egyre növekvő magyar barátsággal: „A háború kezdetekor nem volt senkisem Csehországban — írja — aki ne kívánta volna a magyarok vereségét. Gyűjtés indult meg a magyarországi szlá vok megsegítésére, ha valaki nyilvánosan kifejezésre juttatta volna a magyarok iránti rokonszenvét, hazaárulónak bélye gezték volna. ... a magyarok elleni gyű lölet nálunk Csehországban a legmagasabb fokot érte el úgy, hogy itt önkénteseket soroztak és sok fiatal ifjút vittek ez ellen az ázsiai horda ellen. És most maguk azok az emberek, akik a dölyfös magyarok ellen harcoltak és kiirtani akarták őket „Éljen magyar és éljen Kossuthot” kiáltoznak: — az idők változnak, mi is velük, mondaná talán valaki, mi azonban azt mondjuk, hogy azok a magyarok, akik az osztrák ka tonaság ellen harcolnak, ugyanazok, akik korábban eltaposni akarták mindazokat a nemzeteket, akik nem a magyarok nyel vén beszéltek és mindezt ők most is bizto san megtennék, ha sikerülne az osztrák hadsereg felett győzelmet aratniuk.” Ezek az emberek — vádolja tovább a Wlastimil a magyar szabadságharccal rokonszenvező - két — minden állam és minden’ kormány ellenségei, ezek „esztelen fanatikus embe rek.” A Wlastimil mögött álló ellenforra dalmi köröket az aggasztja, amit a cikkíró is elárul, hogy a magyar szabadságharc iránti rokonszenv tömegeket mozgat meg. „Nem csodálkoznánk azon, ha csak egyesek fejezték volna ki .rokonszenvüket és együttérzésüket a magyarok iránt, de ez történik nyilvánosan írásokban, hogy buj- togatják és félrevezetik a népet, dicsérik a nép előtt a magyarok lépéseit, ezek ellen élesen fel kell lépnünk.” A nacionalista uszítás mellett a Wlasti mii az aljas megtévesztés eszközeihez is nyúl. A magyarok — írja — győzelmük esetén elszakadnak Ausztriától, külön or szágom alkotnak és nem fognak részt vál lalni az állam terheiben. Kik fognak akkor — teszi fel a kérdést a lap — több terhet viselni. Azok, — feleli — akiknek valami jük van. mert sokkal több adót kell majd fizetniük. Majd így folytatja: , Aki a pa rasztság helyzetét ismeri Magyarországon, az biztosan nem fogja kívánni a magyarok győzelmét, a paraszt ott a szó igazi értel mében rabszolga, aki nem rendelkezik semmiféle politikai joggal, hacsak nem azzal, hogy ontsa vérét azért az országért, amely vele mint rabszolgával bánik. Csak esztelen emberek kívánhatják, hogy a ma gyarok győzzenek, aki éljent kiált nekik, az a politikai képzetlenség példáját mu tatja és egyben következetlen is.” A ma gyarok ugyanis, akik ellen az egész Cseh ország harcba ment, mert a szlávok leg nagyobb ellenségei voltak, most sem vál toztak meg, továbbra is ellenségei marad tak a szlávoknak. A cikk befejezésül fel hívja az olvasóit, hogy a mondottakból ítéljenek, kik azok, akik az érdekeit kép
