Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 6. szám - Jankovich Imre: Leonardo da Vinci / Szemle
a veszéllyel, amit abban az időben az egy ház által tiltott boncolás jelentett. Csaknem egész életén keresztül foglalkozott anatómiá val és ezen a téren olyan eredményeket ért el, hogy majdnem háromszáz évvel meg előzte kortársait. Egy neves angol anatómus, W. Hunter, amikor 1784-ben áttanulmányoz ta Leonardo kéziratait, a következőket mond ta: „Azt hittem, hogy olyan rajzokat látok, melyeket egy festő a maga mestersége érde kében készített, festő módjára, de nagyon meg’epődtem, mert ahogy sorra megvizsgál tam a vízierő kihasználására és a gépi erőre vonatkozó rajzait s láttam, hogy milyen aprólékos gonddal és figyelemmel rajzolta le a test minden részét, tökéletesen meggyő ződtem arról, hogv jobb bonctudósa nem volt a világnak abban az időben. Kétségte lenül. ő volt az első. aki kutatásaiba a bonc- tani rajzot bevezette.“ 1482 telén Leonardo elhagyja Firenzét és Milánóba költözik, mint Lodovico il Moro badimérnöke. Leonardot Milánóba két dolog is vonzotta. Elször is megtudta, hogy Lo- dovico apja emlékére egy nagyszabású lo- vasszcbrot akar felállítani, — amelynek ki- vite’ezését Leonardo szívesen magára vállal ta volna, másodszor pedig remélte, hogy Lo dovico lehetővé teszi merész tudományos és techmkai terveinek realizálását. Ezek közé tartozott például az ideális város terve, amelyel Leonardo kora városainak kibírha tatlan egészségügyi viszonyait akarta meg javítani. Város alatti csatornahálózatot ter vezett, amelynek segítségével a házak szennyvizét akarta elvezetni. Világos, nap fényes házakat akart építeni, nagy ablakok kal és erkélyekkel, a városi forgalom pro blémáját pedig emeletes utcákkal kívánta megoldani. Leonardo azonban hiába álmod ta meg a tökéletes, tiszta várost, szép utcái val, tereivel, árkádjaival, szökőkútiaival. Lo- dovicónak, Milano kalandor diktátorának nem volt érdeke a nép jóléte. Leonardo te hetségét inkább hadászati célokra, új fegy verek feltalálására, erődítmények építésére használta fel. Hasonló sors érte a nagy mes ter többi zseniális ötletét is. Többek között például a folyószabályozási terveit, a víz energiáiénak kihasználását, öntözési rendsze rek kiépítését, a textilipar gépesítését stb. Körülbelül 1483-tól dolgozik a már e’őbb említett lovasszobron. Ebből az időszakból számos vázlat maradt fönt. Lelkiismeretesen tanulmányozta az antik lovasszobrok ará nyait. vázlataiban kereste a ló legtermésze tesebb testtartását. A szobor első variáció ján szintén a Leonardora nézve oly jelleg zetes lendület észlelhető. A szobor egy hátsó lábaira ágaskodó lovat ábrázol, amint fel borzolt sörénnyel riad rá az előtte heverő sebesült ellenségre, aki védekezni próbái. A lovas teste a ló fejével ellentétes irányba lendül ki és fegyverével az ellenség felé sújt. Az egész szoborban annyi a szenvedé lyes lendület, hogy szinte úgy érezzük, mint ha a ló lovasával együtt a magasba emel kedne. Ettől a variációtól Leonardo később eltért, valószínűleg a bronzba öntéssel járó techni kai akadályok miatt. A következő változat már jóval nyugodtabb. Egv lassan lépkedő lovat ábrázol, amelynek felemelt első. lába egy felborult kancsóval van alátámasztva. A lovas — Francesco Sforza. szintén nyugod tan ül, födetlen fővel, jobbkezében a vezéri pálcát, a balban pedig a gyeplőt tartja. Míg az előbbi variációt a villámgyors mozdulat jellemzi, az utóbbin éppen a nyugodt monu mentalitás a megkapó. Valószínűleg 1492- ben fejezte be a szobor mintáját, bronzba- öntésre azonban nem került sor. 1499-ben a franciák elfoglalták Milánót és tönkretet ték a szobrot is. Milánói tartózkodása alatt festi meg Leo nardo az „Utolsó vacsorá“-t. A S. Maria Del la Grazia kolostor szerzetesei bízták meg ennek a műnek elkészítésével 1494-ben. Leo nardo három évig dolgozott az „Utolsó va csoráin. Megint egv kedvező témát kapott, amelyben egv újabb iellemtragédiát festhe tett meg. Leonardo Krisztus élete legdrá maibb pillanatát mutatia be. amikor az utolsó vacsorán leleplezi az árulást. A kép drámai atmoszférájában szinte peregnek a súlyos szavak: „Valaki közületek elárult en gem.“ A festő itt megint az emberi lélek reakcióját tanulmányozza, azt a viselkedést, amit az imént elhangzott mondat az aposto lok mozdulatain és arckifejezésén ki vájt. Mindegyik alak, Júdás kivételével, — aki hirte’en pénzeszaeskójához kap — a hűsé get igyekszik kifejezni. Ennek a gondolat nak individuális megnyilvánulása hullám zóan dinamikussá teszi a képet, amélvnek kompozíciója egyébként kötötten szimmetri kus. A kép tengelyébe Krisztust helyezte a festő, hátulról jövő megvilágítással hang- sú'vozza ki eszmei fontosságát. Tőle két ol dalt hármas csoportokban az apostolok van nak szétültetve. Mindegyiknek mozdulata iz galmat fejez ki, egyedül Krisztus alakja nyu godtan odaadó. A kép a hátulsó falon ábrá zolt három nyíláson keresztül van megvilá gítva. Az innen áradó fénv szinte összeütkö zik az előteret megvilágító fényforrás suga rával. Leonardo ismét a sfumató módszeré hez folyamodik, hogv elérje a kellő hatást. Ezt a nagyszerű festményt ma már csak roncsaiból ismerjük. Romlani kezdett már Leonardo élete alatt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Leonardo az addig használt eny ves vízfesték helyett egy újfajta olajfesték kel kísérletezett, amely ugyan jobban adta vissza a színeket, de rövidesen pattogzani kezdett. A képen a legsúlyosabb károkat azonban az 1796-ban Milánóban tartózkodó francia katonák ejtették, akik a kolostor re- fektóriumát, ahol a kép van. istállónak hasz nálták. Végre 1908-ban láttak hozzá restau rálásához, eltávolították a képről a piszok réteget és megrögzítették a festéket. Leonardo 1500 táján elhagyta Milánót és visszatért Firenzébe. Rövidesen megfesti Szt. Anna című képét és hozzáfog az „Anghiari csatá“-t ábrázoló nagyjelentőségű karton el készítéséhez. A firenzei kormányzótestület ugyanis ajánlatot tett a két nagy mesternek,
