Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 4. szám - Egri Viktor: Maxim Gorkij a béke és a szocializmus nagy harcosa
A nagy tanító a jakut irodalmárok körében. Makszim Gorkij a szovjet írókhoz beszél 1934-ben a-Szovjet írók össz-szövetségi kon- aresszusán. Sztálin, Molotov és Vorosűov látogatása a beteg Gorkijnál. Meg voltam győződve, hogy rengeteget, hiszen láttam már az Éjjeli menedékhe lyet, olvastam Gyermekéveimet, az Anyát, az OleszoVa Varenykát, a Csud-ra Makart, a Halvát és néhány szatíráját Ameriká ról. Sok volt ez a szememben, de ma tu dom, hogy felületes tudás volt, hogy hosz- szü évek kellettek még a találkozás után is, hogy Gorkij igazi nagyságában éljen bennem és eszméit írói parancsként, hit vallásként egészében megértsem és elfo gadjam. És mégis, Munthe hazug álhumanázmu- sa, kellemesen langyos eszmefuttatása, szi porkázó szellemessége és fölényes életfilo- zófiája nem kellett, de kellett ez a forra dalmi, szenvedélyes hangú nagy és sza bad szellem. Éreznem kellett, hogy az a szó igaz. amit ö formál és az az élet igaz, amelynek vágyát ö hirdette meg az Éjje li menedékhely Lakájával, a Kispolgárok Niljével vagy Pelageja Nyilovnával, az anyával és Pavel Vlaszov szenvedélyes hajnSgjáwaL. — Gorkij délelőtt dolgozik, ebéd után pihen — a tüdöbaja megköveteli a sok pi henést, de uzsonnatájban láthatom, — ez zel fogadtak a nyaralóban. Aztán ott ültünk a terraszón. Én ször nyen elfogódva, az ő könyvét szorongatva és ha visszagondol ok, be kell vall anom, az első percek süketek és érdektelenek vol tak. Gorkij fáradtan .pillantott a tenger re, mely fémesen csillogott alattunk,, néz te a halászbárkák csillanó vitorláit és a messzi Nápolyt apró játékkockáknak tűnő , kőrengetegével. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, megszakadt ez a Süketség és egyszerre éreztem, hogy eleven, szinte per zselő áram sodrába kerülök. Gorkij vará zsa volt ez. Nagy, búsa szemöldöke alatt felfémylett mélytüzü szemle, a keze elhá rításai intett, — nem akarta, hogy róla be szélgessünk, most én voltam a fontos ne ki, a kezdő, aki tétován megindult, de már az első sikerektől megittasödik. — Mi készteti arra, hogy írjon? Elmondtam, hogy szinte gyerekfejjel megéltem a háborút, jártam Verdim alatt is és megismertem az emberi nyomorú ságot és szenvedést, az imperialista hábo rú kiáltó bűneit. Ez adta a tollat a ke zembe és most kisemberek, kisvárosom alakjainak életét kutatom. Erre bólintott. Igen, ez a kezdet, de osak elindulás és tovább kell mennem. Vájjon tudom-e, hogy merre? Mi az írás célja? Költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett, idéztem erre Ibsent, a nagy norvég írót, és ö mosolygott. Aztán mintha már egészen tisztába jött volna , velem, mintha szemének röntgensugarai val lelkem legmélyére hatolt volna, báto rító jóakarattal, a tanító erélyével és egy ben miniden feddö és intő célzat mellett gyöngédséggel belefogott az elemzésbe. Kritika volt. amely használni, segíteni akar. A szavait nem tudom szószerint idézni, csak lényegükre emlékszem. .Nem az a M. Gorkij a fiatalok körében.
