Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 3. szám - Nagy Sándor: A levél
rült. Ügy volt az, hogy eljött a tanító és kérdezte, hogy mire taníttatja az unokáját ö persze öreg begyepesedett fejével azt válaszolta, hogy majd napszámba jár, mint ő és mint az apja járt. A tanító er re rosszalóan csóválta a fejét. És Varga bácsi most is pontosan emlékszik hang- s jára, amint közölte vele, hogy a gyere ket kár volna itt a faluban hagyni, mert hiszen hív a haza, a bánya, hív a gyár, ahol valamennyiünk jövőjét építjük. És a tanító újra és újra ismételte, hogy bűnt követ el az, aki ilyen fiatal, fejlődőképes munkaerőt, mint a Gyuri, visszatart a bol dogulás űtjábóL Varga bácsi öreg szívét most melengetik unokája sorai, örül, hogy nem követte el a bűnt és ezt a gyerek is igazolja. Amíg így tűnődött, odafenn a magas ban sötét felhők vonultak végig. A látha tár szélén a lenyugvó nap még egysze- ki tolta fáradt képét a nehéz felhők mögül és néhány fáradt ar-nysugárnál büc'út in tett a földnek. Varga bácsi szeretettel nézte a tájat, úgy érezte, hogy a világ Úji^szü'etett. Nagy boldogságában újra nekifogott a levél olvasásának. Hisz olyan kedves a gyereknek minden sora és min den betűje. Nagy boldogság az, amikor a gyerek azt írja, hogy elégedett vas munkás. Hát írhatta ö ezt valamikor akár az apjának, akár a nagyapjának? És új ra kezdte a végénél, majd újra elölről, majd a közepénél, s nagy-nagy örömében könnytől homályosodtak a szemei. Ép pen nagy gonddal összehajtogatta a le- ve’et és óvatosan elsimította véleit, hogy rendesen visszategye a borítékba, mint egy drága kincset, amikor három gyerek, hivatalos úttörők betörtettek nagy lármá val a kapun. — Hurrá, hurrá! — ordítják. — Hél nagyapa! — ordítja Jani a második uno ka. Az öreg gyorsan belső zsebébe rakja a levelet és a csendháborítók félé fordul. Érzi, hogy a három vöröskendős úttörő valami jó hírt hozott. Különösen a kiseb bik unokája öröm-teljes hangján vehető észre, hogy valami erősen foglalkoztatja. De nem is kell soká találgatni, Jani mind járt meg is mondja: — Nagyapa, nagyapa, holnap nagy ün nepség lesz a falúban. Megalakul nálunk is a Oemadok és erre az ünnepre a loson ci kultúrcsoport jön hozzánk vendégszere pelni. Szabadtéri előadás lesz. Tessék csak elképzelni, azt mondják, hogy a „Mély szántását fogják játszani. A plakátok már ki is vannak ragasztva. Jaj de nagy szerű lesz! Ilyen még nem is volt nálunk. Hát mit szól ehhez nagyapa, úgy látom, maga ennek nem is nagyon örül. — Jaj, dehogy nem! — válaszolt nevet ve az öreg Varga. — Csakhogy hát fiam, magyarázd meg nekem, mi is az a Cse- madok. Te csak mondod folyton, Csemadok. Csemadck, folyton hadarsz, mint a nagy pénteki kereplő a toronyban. — Hihi, Varga bácsi még nem tudja, ml a Csemadok — szól az egyik úttö rő. — Nem baj, majd mi megmagyaráz zuk. Nekünk is megmagyarázta a tanító. Azt mondta a tanító elvtárs, hogy a Cse madok a Csehszlovákiai Magyar Dolgo zók Kultúregyestilete. És ott a héye m n- den becsületes magyar dolgozónak. Azt is mondta, hogy a kultúrával is építeni akar juk szocialista hazánkat. — Ügye maga ás beáll, nagyapám? -- kiállt közbe Jani. — Ugyan ugyan, — ellenkezik az öreg. — Minek kell egy ilyen vén ember egy kultúregyesületbe. Hisz én már hetven éves öregapa vagyok. Azt sem tudom jó formán, hogy mi a kultúra. Mert bizony gyerekek, tudnotok kell, hogy amikor én fiatal voltam, csak dolgoztattak, de nem taníttattak, mint most benneteket. Elég volt akkor, ha az ember alá tudta írni a nevét a váltó alá és el tudta énekelni a templomi éneket. Nem értünk mi rá kul túrára — bólogatott az öreg Varga. — De Tóth Karcsi, a ha madik úttörő, már alig várta, hogy ö is bekapcsolódhas son a szervező munkába és kihasználva a kedvező pillanatot, az öreg Varga habozó tekintetét, hirtelen megszólalt: — Tessék elhinni, Adám bácsi, az évek nem számítanak. Unokájának nem tud el- lentállni az öreg és megígéri a gyerekek nek, hogy mint pártoló tag résztvesz a Csemadok munkájában. Az úttörőknek ennyi elég is volt. Egy lábon ugrálva rohantak most már diadal ittasan az idko’a felé, mint akik jól vé gezték dolgukat. Nagy örömükben neki mentek Kovács János szabómesternek, aki elgondolkozva ballagott az utcán. Abban a pillanatban a három gyerek, mintha ösz- szebeszé’.tek volna, egyszerre megálltak és körülvették a csodálkozó szabómestert. Üjra Jani volt az, aki átvette a szót. És mivel tudta, hogy a szabómester vat tát hord a fülében, jó hangosan ordított. — Kovács elvtárs! Ugye maga még nem is tudja, hogy holnap megalakul nálunk a Csemadok ? — Nem tudom — hü’edezett a szabó mester. — Nem tudok én semmit, sok az én dolgom. Nincs időm a Csemadofckal foglalkozni és egy élhárító mozdulattal már menni is készül, de Karcsi idejeko rán észreveszi a veszélyt és szorosan elé je lép. Ezt követik a többiek is, úgyhogy szorosan körülveszi a három agitátor. Most Pistáé, a harmadik úttörőé a szó. Azt mondja: — Hát tetszik tudná, ha magának nincs ideje törődni a Csem adókkal, akkor a Cse madok törődik magával. Tessék, itt a Fák lya. Ez a Csemadok havi folyóirata. Tes sék ezt leérem elolvasni. Kovács szabómester ennyi figyelmesség nek már nem tud ellenállni, átveszi a Fák lyát, kifizeti, majd végül szíve mélyéig meghatódva megversgeti a kis úttörők vál lát.
