Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 2. szám - Dénes György: Ezerkilencszázharminc telén
— Már pedig, bácsikám, ez így van, — mondot ta a tábornok — és nincs másképpen. — Mondja uram, hogy hívják önt tulajdonkép pen? — Eisenhower! — Hü, a szentségit! — csapott az öreg a nad rágjára. — Hát ön az aki azzal az invázióval annyit váratott bennünket? Vagy talán akkor elfogták az Ardennekben és most az ő szolgálatukban van? Tu lajdonképpen mit akar itt? — A szövetséges hadsereg vezérkari főnöksége lesz itt valószínűleg, — válaszolta türelmesen a tá bornok — . . hogy megőrizzük a békét. .. — Jól van — s az öreg elmerülve gereblyéjére támaszkodott — itt lesz hát a vezérkar, hogy a békét megőrizzék. És milyen vezérkar lesz az? — No, lesznek itt amerikaiak, angolok, néme tek, franciák, talán spanyolok, görögök, törökök. s — Kész Montmartre, — vigyorgott az öreg. — Igen, a Nemzetek Szövetsége. — Tudja, én már kiélveztem ezeket a szövetsé geseket. Életem során már jónéhányszor legyúrkod- ták nekem itt a pázsitot.S amit a német nem vitt el, azt elszállították azok. Itt a kisutakon tankjaik jár tak és úgy részegeskedtek, mint az esztelenek Meg rontották tisztességes lányainkat. Az amolyanok meg nekik fizettek, de ami igaz, igaz, — a négerek, azok látja, tetszettek nekem. Izmosak s úgy énekelnek, hogy öröm őket hallgatni. Az unokámnak egyikük től gyereke lett. Gyönyörű kölyök, göndörhajú. Egyetlen szép emlékem a maga szövetségeseire... Eisenhowerné elvörösödött. — Csak ne piruljon, asszonyom — gesztikulált az öreg aszott kezével — Egyik ember olyan mint a másik, mi ezt rnár a francia forradalom óta tudjuk, amely ebben a kastélyban olyan rendet teremtett, hogy a király biz* a fejét vesztette tőle. Aztán meg mutatták fejét a népnek és a nép carmagnolát tán colt. Ez ugyanis, tudja madame, olyan tánc, hogy egyenlővé tesz mindenkit. A tábornok elkomorodott. majd megjegyezte: — Éppen azért, hogy egyenlőség, szabadság és béke legyen, azért jöttem magukhoz. — Ez valóban szép öntől. Rögtön is képzeltem és tulajdonképpen ki ellen készíti ön, tábornok, ezt a békét? — Európát védjük — ... a kommunista impe rializmus ellen! — Nézd csak nézd, hát az oroszok ellen akarnak menni? Nem tudom, nem tudom, hogy a mieink lépre mennek-e Űgyanis szeretik őket, már az oro szokat, hogy ne értse félre. Az oroszok nélkül bizony a németek innen nem mozdultak volna ki, ezt meg én mondom magának! Tehát az oroszok ellen! Ezzel aztán ne jöjjenek nekünk uraim! — A rendőr már el akarta kergetni. A tábor noknak azonban még mindig jó kedve volt. — Tán Thorezzal tart? — kérdezte kedvesen. Az öreg vállára kapta gereblyéjét, egy lépést tett előre, mintha menni készülne, de megállt és szónokolni kezdett: — Thorez vagy nem Thorez ... de ezzel a ma guk Európájával már torkig vagyunk . . . egyszer Hitler harcol érte, másszor meg maguk s végered ményében csak a szegény nép hagyja ott a fogát. Hát tábornok úr, érezze itt jól magát és maga is ma dame . . . Ezekből a látogatásokból soha semmi jő nem származik. Azt ajánlanám azonban, minél ha marább menjenek haza. Jobb lesz ez maguknak is. Megemelte lyukas sapkáját és elment. A tábornokot leginkább az bosszantotta, hogy az öreg versaillesi kertész szóról szóra azt mondta, amit azok a feliratok tartalmaztak, amit Párizsban a tömeg hordozott, amikor az Astoria szálló körül hömpölygött. És emellett ez a kertész minden bi zonnyal nem is volt bolseviki agitátor — Nem érdemes a néppel szóba állni, — mon dotta élesen a tábornok. Eisenhowerné cipője hegyével a homokba raj zolt valamit. — A rendőr pedig csak bólogatott. * Kérem, Mr. Truman, jelentette-e önnek tábor noka ennek a beszélgetésnek tartalmát? Pedig na gyon fontos! Fontosabb mint azok a tárgyalások, amelyeket Auriollal, Plevennel, Schumannal és a többiekkel folytatott. Dénes György: Ezerkilencszázharminc telén Szigorú volt a tél is hozzánk, kilincsre fagyott kis kezem, sokan mondják: hagyjuk a múltat — azért mégis e?nlékezem. Apám, szegény, csak nézett némán a jégvirágos, tört ablakon át, lehet, hogy arra gondolt éppen: no lóm, az elnyiUt proletárnak télen is nyit a jégcsókos virág. Ezerkilencszázharminc telén megfoltozta életünk áz állam, nagycsizmás emberek iötte-k hozzánk, hogy egyezkedjenek apámmal. Lapátot fogott és három napig hányta a havat a vasúton, utána nyögött egy hétig, mert hideg vizet ivott a kúton. No de a garas kuncogott anyám langymeleg tenyerén és nem rágódhattunk soká az ország drága kenyerén. Ügy éltünk tovább, ahogy tudtunk, rongyoskodtunk, éheztünk, fáztunk, háború volt, a nyomor támadott, mi meg védekeztünk, csatáztunk. Anyám mosni járt s néha, néha hozott egy kis maradékot, apám meg csak káromkodott, szidta az úri ivadékot. Haj, szép idők, hej gyönyörű napok, kuksolt a nadrágon a folt, az urak vígan panamáztak s aki tehette ölt, rabolt. Vagy, ha megúnta életét felköthette magát a fára, de a szegénynek erre sem tellett, mer t drága volt a kötél ára.