Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 11. szám - František Kubka: A paradicsom küszöbén
és a boldogságról beszélt, a háborús szerel mekről és a halál kapuja előtti csókokról. Az ügyeletes belépett, megmelegedhe- tik-e a kályha mellett — kérdezte. Leült és balaiajkán édesbús dalokat pengetett. Il lettek a főhadnagy szavaihoz. A fiatal asz- szony és társának szive egészen ellágyult. Rádöbbentek, hogy tetszenek egymásnak és ezért hallgattak. Az ügyeletes játszott. Az újjait s a zengő hangszert nézte, fejé vel meg bólogatott. Kigombolt ingéből egy kis-medaillon, — egy lány képe — csú szott ki. Mindhárman, a némák és a dalo- lók, a szerelemre gondoltak. — Számomra a szerelem meghalt, — mondta Nina Ivanova. Ott van eltemetve, ahonnan maguk jöttek, Sztálingrádban. Nem láttam a sírját. Húsz némettel fizet tem meg érte. Megbosszultam. De özvegy vagyok ... — Az én szerelmemet valahova Német országba hurcolták. Talán gyermekünkkel együtt, talán nélküle. Nem tudom. Felku tatom. Az ügyeletes abbahagyta a játékot és kiment. Könnyes volt a szeme. Nem hal lotta a beszélgetést. De tudta a magáét. Nina felállt, kezét nyújtotta: „Jó éjsza kát." Ijedten mosolygott, mintha vétett vol na. Mindketten örültek, hogy még az éjsza ka elváltak. Már csak néhány felesleges szót váltottak. Másnap nagy robajjal elin dultak a tankok Rosztov irányában. Át keltek a befagyott Donon. — Nem, — mondta majdnem haragosán. — Ez már a kommunizmus nagy épít kezése, — szólalt meg rövid szünet után Miohail Nikiforovics és mind két karját szélesre tárta. — Éppen ott, ahol a legna gyobb volt az ellenünk intézett támadás, Sztálingrádnál. A Volga és Kalacs város között 100 kilométerre nő ez a hajlat. A két folyó között, mint egy jóakaratú kígyó * olyan lesz ez a csatorna. Tizenkét zsilip, három duzzasztógát, hidak és kikötök áll nak majd itt. A középső szakaszon a var- varovszkái víztartály. Látja, ott — ott, ahol azokat a vas építkezéseket látja .. . Oda majd fürödni fog járni és a kolhoz számára a mandarint odaviszik egész a kapuig. A gyerekeknek ízlettek? —'Egyet elhoztam magának. Ez az rnyém. A fehér papírból kicsomagolta az aranyszínű termést és átadta neki, akárcsak valamikor Éva a paradicsomban az almát. Két ember állt a paradicsom kapuja előtt. Hogy ez a paradicsom majd hol terül el, azt az exkavátorok, bágerek, keskeny- vágányok és daruk már megmutatták. Itt volt — ahogy azt Michail Nikiforovics megállapította — az eljövendő csatorna jóakaratú kígyója is. A Volga, meg a Don, a paradicsomi folyók, már itt kergetőztek. Megvolt a paradicsomi gyümölcs is és min denekelőtt itt voltak ök ketten, a férfi és a nő. Megosztották és egyenlő részben meget ték a gyümölcsöt. — Nina Ivanova, sebeink még- hegednek. A halottak és az elveszettek még hátunk mögött állnak, álmainkban gyakorta je lentkeznek. Az asszony, a gyermek, az elvtársak... Megszólalt a másik is: — A sztálingrádi villanyerömü nemcsak messze északra — egész Moszkváig fog energiát szolgáltatni, de itt körben az ösz- szes kolhozokat is megajándékozza villany árammal. A mi kolhozunkat is ... Üj kol hozok keletkeznek majd az öntözött földek mentén. Villamosított kolhozok, akár a gyá rak. Ilyen lesz a mi új életünk, Michail Nikiforovics. Hihetetlenül szép. — Hihetetlenül szép, — ismételte & fér fi és levette sapkáját. — Az én Chassanom azt szokta mondani, hogy ha a párt úgy parancsolja, még a sztyeppén Is pálmák nőnek... Csak az ember szivén ne lenne annyi, annyi seb. — Talán éppen ezért lesz ez az élet olyan hihetetlenül szép, — mondotta Nina és komolyan kezet adtak egymásnak. — És ha... visszajönne talán a lányom, szeretni fogja? — kérdezte csendben Mi chail. És Nina megszorította kezét. Innen messziről a Volga tengerhez ha sonlított. A sztálingrádi gyárak szirénái az esti műszakot jelezték. A faépületek tá borába a harci mezőről dalos szóval jöttek a munka katonái. A felhasított sztyeppe elcsöndesedett, belepte az éjszakai köd. * * * És ezekről állítja ön Mr. Truman, hogy új háborút készítenek elő? Hét évvel idősebbek lettek. De tavasz volt és a sztyeppén apró kék harangok pompáztak. A távolban az új Sztálingrád füstölt. Csak egészen jobbra a folyönál meredtek még romok az ég felé. A sztyep pe hangos volt. A Volga és a Don között nem lehetett sok embert látni. De a föld- rakások fölött a daruk és a bágerek láncai csörömpöltek, az exkavátorok a sztyeppét marták és homokba, kőbe haraptak borzal mas, fekete fogaikkal. A föld alatt színes agyag volt. Sárga, szürke, fekete. Éles kö vek és kavics. Német és szovjet sisakok, rozsdás szuronyok, törött puskák. Emberi csontok és koponyák. Épült a Volga—Don -csatorna. Együtt mentek a sztyeppén és beszélget tek. Az egyik a „Traktorgyár" kolhoz agronomusnöje. A másik földmémök. — Nem találta meg a feleségét ? Nem ta lálta. Meghalt, mielőtt még a katonaság elérte volna a 'tábort Fürstenherg mellett, így hívták azt a helyet. A kislány is el tűnt. Tán más neve van s valahol Nyugat- Németországban él. Lehet, hogy elvitték Amerikába. Michaü Nikiforovics pipáját szívta és most meggyorsította lépteit, minden figyel mét erre összpontosítva, mintha dolga na gyon sietős lenne. Aztán megállt és csen desen kérdezte: — Nina Ivanova, férjhezment? 3.