Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 11. szám - František Kubka: A paradicsom küszöbén
magát, mintha otthon lenne. Hisz a homok is arról a vidékről való, ahol ő született. Ügy hozza ide a szél. Belepi a füveket, a sovány cserjéket. Jobbról az új Sztálin grád látható. Éjjelenként már ismét vüá- gitanak a gyárak ablakai és füst száll a kéményekből. Vonat fütyül, búg a gőzös és a láthatatlan tehenhajókról vontatott, érthetetlen kiáltás hallatszik. Michail Ni- kiforovics örömmel figyeli Chassan monda nivalóját Turkméniáról. Viszonzásul ö meg mesél saját életéről egyetmást. A háború ról is szokott beszélni, de nem szívesen. Michail Nikiforovics, akárcsak a nyereg ben, olyan biztosan ül most ott fent a ge rendán és jegyezget. Előtte vékony lábacs kákon áll a fémmüszer a messzelátóval. Chassan meg attól retteg, hogy mindket ten leesnek, mármint Michail Nikiforovics és a messzelátó. Michail Nikiforovics most felvidul és lekurjant: — Ugye, megmondtam, hogy biz vagy tizenöt méterrel délfelé kell tolni a csator na vonalát. Chassan nem érti meg a parancsnok örö mét, mégis vele nevet. Fed akar mászni a létrán, de Michail Nikiforovics leszól: „Csak maradj lent.“ Északról, Sztálingrád irányából most egy kis gőzös közeledik, tele emberekkel. A "hajó pöfög, füstöl, annyi füstöt ereszt, hogy a tiszta égen szennyfoltok úsznak. Kissé balra van a kikötö. Néhány padló, korlát nélkül. A hajó megremeg, odaütő- dik a kikötő hidjához és egyetlen ember száll ki. Egy nő. Fehér ruhában, nagy fe hér kalappal s a szél úgy meglengeti szok nyáját, hogy meztelen lábai láthatók. A hajóról egy kéz három lapos dobozt ad át neki, majd a gőzös sípol és újból a folyó közepére siklik. Siet tovább. Egyelőre ke letnek, aztán a kis szigetek mögött déli irányban tovatűnik. A nö egyik kezével kalapját tartja, másikkal a három ládács- kát. Mindössze egy pillanatig. A felső do boz kicsúszik, az asszony a levegőben el akarja kapni, miközben a másik kettőt a kikötő pallójára ereszti, de az a legfelső már a vízbe pottyant, ahol szétnyílik. Man darinok vannak benne. Aranysárgák. Mind megannyi apró napocska... A doboz jó anyagból készült. A hullámzó vizen a man darinok valósággal hintáznak a doboz ban, s bár a Volga a Kaspi-tengerbe öm lik, a doboz északnak veszi útját s máris odaérkezik közvetlen a faépítmény alá, amelyen mint a nyeregben, műszere mellett, Michail Nikiforovics ül. Michail Nikiforovics először az arany színű mandarinokra pillant, majd a padlón álló nőre. Arcát nem látja, hisz túl messze van. De mégis észreveszi, hogy egészen sze rencsétlenül áll ott. Két kezével kalapját fogja, mert már az is a vízbe kívánkozik. Lábainál a másik két doboz... Bizonyára csinos és kedves, ám mintha maga is a Volgába akarna ugrani. Chassan nevet, de amint parancsnokára pillant, abbahagyta, mert ez úgy, ahogy van. a gerenda oldalára ül és sebesen csú Mindketten hét évvel lettek idősebbek. Akkor, 1943 februárjában a szemikarakor- szki kozákállomásra Michail Nikiforovics főhadnagyként érkezett. A telep ' előtt a tankok a visszavonuló németekkel csa táztak. Michail TÍJikiforovics mögött akkor már két sebesülés, meg Sztálingrád védel me volt. Omladék és hó borította a vidé ket, fáradt volt már a föld is. Kimerült a harcoktól Michail Nikiforovics is. Szakadt falusi bundában fiatal nő lépett most ki és egy csupor tejet adott neki. Hosszú kor tyokban nyelte és közben a nőt nézte. A nő figyelemre sem méltatta a fér fi pillantását. Michail megköszönte a tejet s a nő elment. A törzstől motorkerékpáros szakaszve- zetö jött, jelentve, hogy a tankosztály pa rancsnoksága a volt Komszomol klubban kapott helyet és megkérdezte Michail NS- kiforovicsot, hogy ebben a viskóban kí ván-e éjszakázni? A főhadnagy intett, a szakaszvezető pedig felírta nevét az ajtó ra. Az ezred huszonnégy órai pihenőt ka pott. Este Michail Nikiforovics az asztal mö gött ült Nina Ivanovával. Az ügyeletes ke nyeret, szalonnát hozott és teát készített. Befütött. Michail meghívta Nina Ivanovát, hogy együtt költsék el a vacsorát. Az asz- szony mohón evett. A szobában hőség volt Nina Ivanova most bunda nélkül ült és Miohail Nikiforovics megállapította: olyan bájos, amilyennek elképzelte. A fiatalságról 2. szik a mélybe. Michail Nikiforovics már a vízben van és úszik a mandarinok felé. Átfogja a dobozt, de nem tér vissza a parthoz, hanem a part mentén a kikötőhöz szuszog. A vízből egy pillanatra felpillant a nőre, aki most kalapját kezébe kapva boldogan felkiált. Pillanatokig beszélget nek. Hogy mit azt Chassan nem hallja, de azon a véleményen van, hogy- parancsnoka túlsokáig csodálja azokat a szép lábakat ott fenn a pallón. Michail Nikiforovics a vizet taposva megszólal: „Itt vannak kérem a manda rinok. A nő válaszol: „Köszönöm. Nem az enyé mek, kolhoztulajdon.“ Michail a nőre pillantva ismét megszó lal- „Maga az?“ A nő elkomolyodik és most Michail Ni kiforovics vizes arcát, meg a fejebúbján összeragadt ritkuló haját nézi: „Igen én vagyok“. „Nina Ivanovna, hol találom meg?“ „Inkább ne is keressen. A traktorgyár kolhozában.“ Átveszi a férfi kezéből a vízben átned vesedett * dobozt, a másik kettő tetejére rakja, mindhármat a hóna alá veszi. Még- egyszer megszólal: „Köszönöm Michaü Nikiforovics.“ Könnyedén távozik, mintha nem is cipelné a három doboz terhét. Michail Nikiforovics kimászott a vizböl s mint a vadászkutya, megrázta magát.
