Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 11. szám - Mihail Iszakovszkij: Levelek a kezdő költőknek
Kedves A. 1.1 Csasztuskákat költ. Teljes mértékben el ismerem, hogy ezt nem csinálja rosszul. A Maga által küldött csasztuskákat nehéz megkülönböztetni a népi csasztuskáktól. Végeredményben valamiben jobbak is a Maga csasztuskái, mert a népi csasztuskák között csak néha keletkezik egy-egy mes teri. De van-e értelme a költő csasztuskaköl- tésének, ha nem látja a leglényegesebbet ? Azt hiszem, a Maga szempontjából ennek nincs értelme. Emellett persze a falvakban éneklik a csasztuskákat és szeretik is őket. Végered ményben az is lehetséges, hogy a Maga csasztuskáit is fogják dalolni. Mindez igaz. Arról van szó, hogy a Maga számára, olyan ember számára, aki eltökélte, hogy költő vé lesz, ez kevés. Magától sokkal, de sok kal többet követelünk. Vannak nálunk népi elbeszélők, akik me séket és mondákat költenek. Távolról sem lelkesedem az alkotás eme fajáért, persze megértem létjogosultságukat. A népi elbe szélők többsége nem a legjártasabb az iro dalomban. Az irodalmi alkotás finomságá ban, összetettségében különösen nem is merik ki magukat. Azt csinálják, amire képesek. Butaság lenne mást kívánni tő lük. Nagy butaság lenne, ha valamelyik nagy, vagy kisebb mai költö egyszerre úgy kez dene alkotni, mint a népi elbeszélők. Ha költö vagy, valami sokkal nagyobbat kell alkotnod, mint a népművészet ósdi utánza ta. (Szükségesnek tartom jóelőre kijelen teni, hogy a népi elbeszélőkről saját egy szerű véleményemet fejezem ki, amivel bi zonyára sok folkloristánk nem fog egyet érteni. ) A népművészetet utánozni, másolni aránylag könnyű. Ámde ez aligha lehet ma költőink feladata. Tudja, hogy a falvakban vannak öregek, akik „rímekben" beszélnek. Egy bácsikát láttam Szmolenszkben, aki egy irodalmi estén rímbeszedett előszót mondott, melyet ott rögtönzött a pódiumon. Ezek azonban csak olyan-amilyen irodalmi alkotások. Egy öregember szájában az ilyen müvek nek világos értelmük van. Néha valami érdekes is keletkezik így. Nem lehet elképzelni azonban, hogy ilyen „műsorral" kiálljon egy' költő, vagy valaki más, — mondjuk egy professzor. Nevetsé ges lenne ez és zavaron kívül semmit sem eredményezne. Ha a csasztuskák egészen mások is, mint a népi elbeszélések és mondák (a csasztus- ka az irodalmi alkotások egyik fajtája, idő szerű és ezért élő), mégsem szabad „meg- fenekleni" a csasztuskáknál. Ismétlem, hogy a költö számára, aki alkotó munká ját komolyan veszi, mindez nagyon kevés. Hisz Maga végeredményben csak imitálja a népi csasztuskákat, csak más szavakkal utánozza. így hát a költészetbe semmi újat nem hoz. Csak azt énekli máskép, ami már régen létezik. Semmi többet. Azt jelenti-e ez, hogy a költő fordítson hátat a népművészetnek? Nem, nem azt jelenti. Fordítva: minél közelebb kerül a költő a népi forrásokhoz, annál jobb. Egyet nem szabad elfelejtenünk, hogy a népművészet alkotómódszerét fel kell használni, nem pedig másolni: Nyekraszov „Aki boldog Oroszország ban" című versében óriási mértékben fel használta a népművészetet. De ö versedbe nem vett át a népművészettől minden fel lelhető szót, mondatot és képet. Nyekra- szovnál a népművészet szervesen a költö költői tudatából ered. IJj „költői öntvény" keletkezett így, amelyet már nem lehet szétszedni és egyes elemeire osztani, azért, mert ezek az elemek egymásba kapcsolód tak és természetesen, kölcsönösen összenőt tek. És még egyet. Nyekraszov verse nem csak felszívta magába a népművészetet, de új minőséget, új színt, új hangot, új, vég telen erőt adott annak, — ami hat az em berre. Nyekraszov úgy' gazdagította magát a népművészetet, amilyen mérhetetlen ajándékot hozott „Aki boldog Oroszország ban" című verse. Ha nincs jobb, szükségből ezt a példát is fel lehet hozni: Bizonyára könnyen felismeri, hogy az olyan dalokban, mint a „Ki érti" és „Elkí sérlek" bizonyos mértékben én is felhasz náltam a népművészetet. De a népművé szetnek, amit itt átvettem, képességeim szerint igyekeztem új tulajdonságokat ad ni, törekedtem más irányt venni és más vonásokat találni. Az eredmény az, hogy a nép elfogadta a dalokat. Sikeremnek .tit kát abban látom, hogy' dalaim alapjában véve népiek, (vagyis lényegük közel áll a néphez és érthetők) és hogy ezen az alapon ki tudtam fejezni valamit, ami mé’yen érintette a nép életét, ami érdekelte őt és ami a dal-költésből eddig hiányzott. Más szavakkal, a népdalt bizonyos mér tékben gazdagítottam és nemcsak másol tam. Szívesen foglalkoznék még verseivel. Sajnos, be kell vallanom, hogy versei kö zül egyetlen egy sem tett rám csak egy ki csit is nagyobb hatást. Verseiben legkínosabb, hogy olyanok, amilyeneket nálunk szóról szóra ezrek ír nak. Az ember elolvassa némelyik versét és arra az eredményre jut, hogy azokat ugyanúgy megírhatta volna Ivanov is, vagy Szidorov, vagy sokan mások. Nem találta még meg saját költői hangját és verseiben nincsenek egyéni vonások, melyekből köny- nyen meg lehet különböztetni egyik szerző verseit, mások verseitől. Némely versét mintha azért írta volna, hogy erre vagy arra az alkalomra megje lenjenek és mint szükségtelenek, teljes fe ledésbe merüljenek. Ez azt jelenti, hogy nincs bennük semmiféle jelentősebb élmény
