Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 10. szám - Lőrincz Gyula: Munkácsy Mihály
Sztrájk (1895) a magyar nép tragikus sorsa, másfelöl a külsöséges pompától fülledt párizsi ente riőrök világosan mutatják a hazai földtől elszakított nagy festő lehetőségeinek kor- látait. Párizs már Munkácsynál — akár később Adynál — egyszerre elörelendítette és fékezte is az emelkedést. Befolyásolni igen, de eltéríteni népétől soha nem tudta Párizs a magyar nép legnagyobb festőjét. Ez magyarázza meg Munkácsy „kegyvesz tettségének" történetét is, mely a század végén kezdődött, amikor elkezdték képeit kiselejtezni amerikai és más gyűjtemé nyekből, amely folyamat tetőpontját ide haza Horthy Magyarországában érte el, ahol Munkácsy valóban nem volt és nem lehetett próféta. A körülrajongott Munká csy azért vált népszerűtlenné polgári kö rökben, mert szükségszerűen csökkent azoknak a képvásárlóknak, müértöknek, kritikusoknak a száma, akik befogadóképe- sek lehettek a haladó gondolat számára. Benczúr divatjamúlt lett, mert csupán egy kor divatja emelte fel öt. Ma csak olyanfédekép szemléljük képeit, mint va lami holttetemröl készült pontos anató miai ábrát. Munkácsy! viszont csakis az imperializmus másirányú „művészeti" szük ségletei tették „időszerűtlenné" — de épp ez teszi a legidőszerűbb festővé a nép uralom Magyarországában. Munkácsy nemzeti hagyományaink legkiválóbb kép viselője a festészet terén és ezt nem te heti vitássá sem Nagybánya, sem más" — így fejezi ki Munkácsy jelentőségét a mai festők, a szocialista-realista festők előtt Horváth Márton a képzőművészeti vitához tett megjegyzéseiben. Munkácsy Mihály művészete most nyeri el méltó helyét a magyar képzőművészet síkján, Munkácsy Mihály most kerül be teljes megértéssel és méltánylással a ma gyar nép szívébe, azokkal a képeivel, ame lyek a magyar nép életét olyan megdöb bentő realizmussal tudták ábrázolni, kife jezni, azokkal a tájakkal, tájképékkel, amelyek a magyar föld, a magyar táj va lóságát hűen ábrázolják, mint a „Kukori catörés", a „Poros út", „Erdő belseje", vagy a nagyméretű „Alkonyati táj“-a és az 1882-ben festett és ezen a kiállításon szereplő „Legelésző csorda". Munkácsy élete utolsó éveiben szakít pá rizsi környezetével, szakít a párizsi műke reskedőkkel és utolsó alkotásai között meg próbálja a „Sztrájk" című képével kife jezni azt a harcot, küzdelmet, amelyet a magyar munkásosztály folytatott jobb és szebb jövőjéért, jogainak érvényesítéséért, kifejezi a harcot azok ellen a fájdalmas elnyomatások és nehézségek ellen, ame lyeknek szenvedő részese volt asztalosinas korában. Kár, hogy a hatalmas tehetségű művészt ebben a korszakban már erősen megviselte betegsége és a legnagyobb erő feszítése ellenére sem bírja ezen az alko tásán, amit élete fömüvének szánt, olyan munkácsys tökélyre vinni a formát, mint fiatalabbkori müveiben. Ennek ellenére Munkácsynak ez a müve kétségtelenül a té ma megválasztása, az eszmeiség szempont jából a legmagasabb horizontot érte el és tanúbizonyságát adta annak, hogy ez a nagy mester kimerülve és kifáradva bár, de a legmesszebbmenő perspektívákat nyi totta meg az új magyar festészet számára.
