Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
szívébe igazán a jaj, összerogyó fiának panaszos, szemrehányó Máltása. S aikkor, mintegy ráadásul, a kisebbik fia, a Kari gyerek lép a verandára az ud var felől és sápadtan, reszkető szájjal azt mondja néki: — Édesapám. Döglenek a disznók! VI. A hír igaz. A disznók tényleg dögle nek. Mire a félbolomd, verejtékében für dő öreg Csete a tetthelyre ér, kettőt már le is ölebett ifjú Csete. Azt a kettőt, ame lyik a legjobban fújt, a legjobban lógat ta a farkát. Hátha még menthető a hú suk? Hátha csak a hőguta vitte el Őket. Karbidlámpák fényénél most húzza rén fára, most hasítja kettőbe a nyomorultam kát a böllér. öreg Csete nem szól. Nem mer a fiá ra nézni. Pista szemmel láthatólag a betegágyból ugrott ki a hírre. Fejét vastagon bepó- lyáiták, az arca krétafehér, járása tapo gató, bizonytalan. Ügy látszik, nemcsak sebbel, agyrázkódással is járt a fütyülő óiombot ütése. — A legszebb, épp a két legszebb sül dőm. A kísérleti üisznaáim, — lacsarodik el öreg Csete István szíve, mert most meg a kibontott, rémfára húzó tdisznófcra néz. Az állatok benseje lágy ,olvadit-ezüst színben ragyog. A böllér kése épp a tüdő- szárnyakat szabadítja ki. — MegáEj — ordítja most rettentő nem- evilági hangon öreg Csete. A böllér mellé ugrik. Lekapja a falról a lámpát és a reszkető, lomhoz hasonlatos tüdö-lebemye- gekhez tartja. Aki csak ott van, lélekzet visszafojtva, torkába dobogó szívvel áll, mert látván látja, amit öreg Csete első tekintetre ész revett: szmeváltozottalk, piros helyett egé szen kékek a tüdők. — Méreg — fordul ki nagynehezen az öreg száján a szó, — ezeket a disznó kat megmérgezték... Bénán, szélütöten áll egy pillanatig, az tán a bizonyságnál is kínzóbb sejtelem től marcangolva, nyakonfogja kisebbik fiát: — Kari te, mit adtál nekik? — Ta-karmánylisztet, — dadogja a szá mánkérö tekintetek kereszttüzében sze gény Kari gyerek. — Amit édesapám is szokott. — Én mondtam, neki, hogy lássa el a disznókat. Mintha mi sem történt volna, — öleli magához pártfogólag az öccsét ifjú Csete István. A minden ízében reszkető Kari meg búvók a hóina alatt. S tudván tudja, es küt is tenne rá, hogy olyan, testvér nincs több a világon, mint az ő derék, nagy eszű, szeretősizívü Pista bátyja. De öreg Csete is tudja már amit tud. Hogy ö a hibás, ő itt mindennek az oka. Ez a szegény gyerek itt, a nagy fejetlen ségbe rossz zsákba nyúlt. Takarmányliszt helyett azzal a porral kev+árte meg a mos lékot, amit a megyétől a répabogár irtá sára küldtek. Színre, tapintásra, de még csomagolásra is csaknem egy a kettő. A különbség csak az, s ebben rejlik öreg Csete István kárhozatos mulasztása és egyre nyomasztóbb felelőssége, hogy az egyik ^porból az élet gyarapodik, a másik meg a halált, hozza, mert araén van ben ne. Attól kék szegény „kísérleti”, takar, mányliszttel jóltartott süldők benseje. — A halálfejet, — nyögi mintegy vég ső mentségül — azt nem láttáid, nem vet ted észre a zsákon, fiam ? Persze, hogy nem vette, de nem is ve hette észre Kari! Akik dolgoztak vele, a papírzsákot csa lánzsákba tették, hogy a hintés a répabo. gár mérgezése közben szét ne menjen, ki nem hasadjon. így tették vissza a rak tárba is. így mert belőle a magárahagyott, az apja helyett is fáradó, az apja becsü letét sírva-ríva mentő Kari gyerek is Mert az apa, ő, az érdemrendes Csete Ist ván, déli etetéskor előbb a darát dézsmál ta meg, majd a fiát ütötte le, hogy aztán doocibézolni fusson. Van-e ekkor felmentés, nézhet-e vala ha nyugodt lélekkel öreg Csete István a közösség szeme közé? vn. Három nap múlva pedig, 'amikor a disz nókat már elásták és az eseten okulva az asszonynép java mégis csak kapálni ment, ifjú Csete István az iroda ablakán ki nézve az apját látja, amint az utca fe lől bekanyarodik. Jön, jön az öreg Csete és erősen csápol egy fűzfavesszővel. Disz nót hajt, két jó húsban lévő fajsüldöt, any. nyira el van merülve gondolataiban, hogy a fia szavára is csak nehezen torpant meg. Azt kérdi tőle a fia: — Hová lesz a hajtás? Mert úgynézem, 'ezek a saját diszmaínk. öreg Csete István megkínozott, kial- vatdan tekintetét a fiára emeli. Három nap után most mer először szemközt néz ni vele. Rekedten szorongva kezdi, de aztán kitisztul a hangja s oly bátran, oly csengve bongva szóló, mint vihar után az estéli harangszó: — S azok? — mutat hátra, a kutricák felé, — azok talán nem az én disznóim? A szívem szakad, ha a kutricában azt a két üres helyet látom. Azzal tovább lép s nem látja, de érzi, hogy a fia, az ö okos, messzebbre — lá tó elnök-fia megenyhültem mosolyog, mi kor döntését így hagyja helyben: — Akkor jó. Aikkor csak hajtsa azokat a disznókat... édesapám.
