Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Mikus Sándor: A szerződés
— Ügy beszél ez, mint az urak, hogy ne értse a regény ember... Nem szólt rá senki, mintha méltatlan nak találták volna a választ rá. Csak jó val később mondta. Topolya, mikor már senki sem gondolt rá. — Művelt emberek. Beszélt a rádió hol felerősödve, hol pe dig halkabban. Kimeredt pupillákkal, le nyűgözve nézték a hunyorgó zöld foltot a rádión. Csak Topolya hörgésszerű, huru. tos légzése kellemetlenkedett. Az elevenbe vágott, az agyuk legkisebb sejtjét is át járta s valósággal a vérükkel száguldott testük minden pálcikáján át a rádiókom mentátor ígézetszerű szózata: „Eljön a szabadulás órája a rabországban sínylődő magyar testvéreink számára is. ..“ Fekete Kocsó Józsi gőgösen feszítette meg a nyakát — Az esperes úr se tudná ezt különben mondani. — Nem is akarom, Józsi, csak ezt érte nék meg az emberek. Vas Lojzi is kevélyen feszengett a szé kén. Valósággal megnőtt saját szemében. Mintha azt mondta volna a rádió bemon dó: — vannak Vas Lojzik, akik keményen kitartanak, nem töri meg őket akármi, ezekben bízunk mi. Ügy értelmezte az egészet, hogy az amerikaiak is’ az ő föld jeiért vannak. A 32 holdjáért. Ahogy a. pap kikapcsolta a rádiót, meg tört a varázs. Nagyot lélegzettek s elége detten fújták a füstöt maguk elé. — Mégmondtam én — szólal meg Vas Lojzi — ami késik, az nem múlik. A ke. retszerződés nincs hiába. Nem játékbúi csinálták azt... — Isten malma lassan, de biztosan őröl. Én mindig azt mondtam, hogy majd 53- ban... — ' szólt bele csendesen Fekete Kocsó — Azt mondom most is. Asztalosnénak eszébe jutott, hsogy hal lotta már ő ezt. Csak akkor 50-et, 51-et mondtak, meg azt, hogy a tavaszkor. Az esperes megfontoltan ejtegette a szót. — Csakhogy mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye. Tűz meg a víz nem fér meg együtt. Ha eddig Mbírták, ezután is tudnak gondolkozni. A róka meg a tyúk nem komáznak együtt. .. Asztalosáé ezt. már megértette. Ezek olyan szavak voltak, mint amit a rádióban mallott, csak egyszerűbbek s nem kellett sokat gondolkodni. — ... Maga mindég tekintélyt tartó em ber volt, Józsi. Garancia volt a falunak, Ha maga kezességet vállalt valamiért, ab ba megnyugodhatott akárM. A fogyasz tási szövetkezetnél is, a felvásárlási szerző désbe is csak akkor mert belemenni a többi gazda, amikor maga aláírta a szer ződést, Józsi. Az mindig úgy volt, hogy a íeMntélyesetob, meg az okosabb után ment a falu. —- No de azért van tekintélye az espe res úrnak is — adta vissza a bókot Feke te Kocsó s önérzetesen vágta fel elvadult fekete cserkeszfejét — mindenütt vannak okos emberek. Ebba a faluba’ is, meg más hol is. Németországba is, ahol aláírták a szerződést — villant jelentőségteljesen a szeme — nem azért írták azt alá, hogy a papír fogyjon. — Megelégelte ezt az Isten is — mond- ja csendes megátalkodottsággal Topolya, — már ő sem nézheti becsülettel, ami itt történik. — Hát nem hiába küldte ide a Marsból az embereket. — Csodák mindig voltak és lesznek is. Csak a hitetlen ember nem érti meg — teszi hozzá magyarázólag a pap — min dég volt jel, ami előre megmutatta, ha valami jelentős dolog készült. Csak fel kell ezt tudni fogni. Csak az anyagias él vezetekbe merült ember, a tisztátlan lel kületű ember nem képes oda felemelkedni, hogy azt meglássa, mert hályog takarja a szemét. A bűn sötét hályoga. Vas Lojzi beleásitott a poharába, ne hogy az esperes úr meglássa s megsértőd jék. Hallotta ezt már sokszor, s valanogy úgy volt vele, hogy únta már. Mára ki adta a mérgét s ilyenkor egy Mcsit meg nyugodott. Azon mélázgatott, hogy jó len ne hazamenni, bevágni vagy két pohár törkölyt, utána meg lefeküdni. — Nem az Isten csinálja ezeket, — bá torkodik bele Asztalosné — az emberek. Mer1 a háborút is az emberek csinálják... Megütődve néznek rá. — Hát, hogy gondolja Vilma néni... az Isten rendelése ... — Nem kívánta az Isten én tőlem el az uramot, mégis meghalt, mert kellett a há. borúba katonának. — Nem asszohnyelvre való az okos szó, meg a politika — rigolyáskodik Vas Loj zi, — jól is néznénk M az asszonyosko dással. — Ügy a. Má’ mér ne? — néz az asz- szony harciasán a mélyenülő nagy fekete szemével a homályba, — Sok mindent job ban tudnak az asszonyok. Én érzem azt, amit érzek. Én hiába ápoltam az uramot. Még se a reumájába pusztult el, hanem a harctéren — sírósra görbül a hangja •— abba a nagy hidegbe. Hát akarta azt az Isten? Pedig már nem volt olyan erős ka tonának se. Negyvennyolc éves vót. Oszt itt maradt a két gyerek. Egyedül az én nyakamon. — Akkor háború vót... — De nem mindenkinek. Soknak jobb vyt, mint most, vagy akármikor. Neked is Lojzi. Nem mentél el katonának se, ki váltottad! magad, pedig gyereked se vót. Az apósoddal megcsináltátok a járásbíró ságon. Meg magának is — fordul Fekete Kocsó felé — amikor a németek rekvirál- tak, a maga lovát nem vitték el, de még egy fiatyúkot se. A’ se hiába vó't. Csak az én uramnak kellett ott veszni. Egy Mcsit elhallgatott; két újjal sután megtörülte a szemét, egy Mcsit szipogott is.
