Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Mikus Sándor: A szerződés
volt. Ég ma... Már Osamáknéval, a volt bérlő feleségével barátkozik, meg Ördög- nével, akiknek két cséplőgépük volt a há ború előtt. Szól — az igaz — mindenkihez, de inkább osak illendőségből. Nem lehet mondaná, hogy barátságtalan, csak mégis látszik, hogy nem falubeli. Meg festi is magát, szépen, városiasán öltözködik. Minden vasárnap ott ül az első padban a templomban. Azt mondják, hogy a paptól van neki minden. Merthogy „úgy“ van vele az esperes úr. Igaz, hogy azt mond ták a régiről is, aki elment. Ki tudja, hogy úgy van-e? Nem olyan fiatal már az es peres űr. Volt, aki hallotta, hogy Mártus. kámnak szólította, mert hogy egymás kö zött így beszélnek, de már máskor csak „Márta kérem“ — így szólítja. Asztalosaié tátvoJbanéző szemmel, kicsit pihegve beszélt, arca a melegtől, meg egy kicsit a belső tűztal kipirosodott. Minden kivel ügy beszélt a faluban, mintna sógor asszonya, komaasszonya meg nászasszo nya lett volna.. — Jaj, Mártuska, de sok a baj. Majd a lábam lesizakad, pedig még meg se kezdtük. Nekem má’az is nehezemre esik, ha ki kell menni megnézni a fődet. Meg oszt itt vót a kapálás, utána a meszelés, mer1 ugy-e mindjá itt a vendégség is. A csipp-csupp dologról nem is beszélek. De még az a jó. hogy csak magamra főzök. Jaj, oszt meg majd elfelejtem! Nem tudha-e Mártuska valakinél zsákot? Most akarok kérni, mer’ bajos már csépiéskor szaladozmi érte. — Majd megkérdezem az esperes urat, neki biztosan lesz. Győjjdn beljebb Vilma néni. Elöreangedte Asztalosaiét, ö maga utá na csattogott letaposott kérgfi papucsiá ban. A pap háza így kívülről is nagyon mutatós volt. Sárgára volt meszelve, nagy fehér ablakokkal, széles függönyökkel, előtte két nagy hársfa. Az udvar felől, de úgy, hogy az útról is látszott, széles lép csőfeljáró volt díszes kovácsoltvas korlát tal, s az ajtó kétszánnyas, fehérre festett volt. Félénken törülgette meg a lábát, pe dig pornál egyéb neon volt kinn az úton, s illendőségből kinn. hagyta a zsákokat az ajtó előtt a küszöbön. Egészen megijedt, hogy ilyen közelség be került a pappal. A mozaikszerűen ki kövezett padló, a nagy fehér ajtók, a halványkék falminta, a hfivös függöny, a fehér asztalka a fonott székekkel, a köny. nyűszínű festmények a falon, meg a nagy cserép leander az alacsony fehér virág állványon, mintha mind ráterpeszkedett volna az önbizalmára. Szégyenlősen tett egy-két lépést befelé, s most nem tudta, hogy beljebb illik-e lépni, vagy csak itt az előszoba közepén megállni, ahol egy ki® kerek, lógófülű, heverő kutyát ábrá zoló vastagmintás szőnyeg feküdt. Volt valami ebben a finom levegőjű szobában a templomból, a nagy, fényes üzletekből, meg az úri házakból. Megilletődötten köszönt. — Dicsértessék ... A pap eléje jött a nyitott szobaajtón. Be lehetett látni a hűvös, nehézlevegőjű szobába, amely tele volt súlyos, barna, csillogó bútorokkal, vastag szőnyegekkel. — Mindörökké ... Az alacsony pap tettetett nyájassággal nézett rá, a jobbik arcával, amit toleg prédikációk alkalmával szokott felvenni. Nem is volt nehéz, mert két évtizedes gyakorlata megadta neki a színjátszás képességét. Tudta, hogy a falusi nép olyan mint a gyermek, ha éhségben sír, ha el veszik játékát, csak szépen gyűgyögná kell hozzá, babusgatni, csitítgatni, altatódalt énekelni, teletöltögetni a lelkét nagy-nagy szent érzésekkel, akkor megnyugszik. Tudta, nogy közösséget kell vállalni vala milyen formában az emberekkel, mosoly gós arcoal járni, kérdezősködni kell dol gaik iránt..., hogy — miben fáradoznak, — mi jót főz Boriska — a Laci gyerek jól tanul, csak tovább szorgalmasan, meg — ne engedjen az urának, Juli® néni, ne hagyja, beadni a földet, mert csak köny- nyen akar élni az ura, heverni meg kocs- mázni, ne bizony, — meg aztán — Flóris- né, ne engedje meg a fia kezében azokat a piros könyveket, megmérgezi az a gyer mek lelkét, majd meglátja, maga ellen fordul még az a gyerek! Ügy bizony, meg-megállni a házak előtt, a járókelőkkel beszélgetni, ott lenni velük mindenütt, ahol a kezük, szívük meg az agyuk megmozdul. Hallgatni panaszaikat együgyű dolgaikat, keserveiket, gyógyít - gatni sajgó »sebeiket, mákonnyal itatni őket, hogy munkától elgyötört testük vi gasztalást kapjon egy nagy huta szédület ben. Ezt csinálni húsz éven keresztül, ez bizony művészet, többet jelent a liturgiái ra való képességnél is. Ennek köszönheti hogy úgy beágyazta magát ebbe a faluba, erős, szívós gyökeret eresztett. Hej. csak ezek az újkeletű legények... Csupa mosolygás, meg jóindulat veII így papucsosan, meg felgyűrt ingujjasain. Ahogy elmondta Mártuska, hogy mi já ratban van Vilma néni, mintha a megér tés szikrája gyújtotta volna lángra szí vélyességét. — Hogyne ... hogyne, üljön csak le, Vilma néni. — Elállhatok... — Nem, nem..., csak jöjjön ide be, itt hűvösebb van. Ide ni. Márta kérem, szól jon Vendéi bácsinak, hogy hozzon le az ólpadlásról zsákokat, azután mehet haran gozni is már. Bevezette a szobába az asszonyt, s le ültette egy puha bőrszékbe. Félénken ku porodott le Asztalosaié, nagy belső izgal mában csak a száját törülgette, szólni se tudott, osak zavartan mosolygott. Fesz telenebb csak akkor lett, mikor látta, hogy bent ülnek a szobában Topolya Géza. Fe kete Kocsó Józsi, meg Vas Lojzi. — Jó estét. —... ’sten jó estét. . — Maguk lg itt?" — Egén.
