Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 8. szám - A színpadi jelmezről általában / Színház
nek az eiso percben meg kell mondania A színpadi ruiha olyan bemutatkozás-féle, sok mindent elárul. Nagyon kell tehát vi gyázni, hogy a meg nem felelő, rosszul vá lasztott jelmez a nézőt a későbbiek folya mán ne zavarja meg, hogy a rossz jelmez miatt a színész ne kerüljön a szereppel el lentétbe. A nézőt tudatlanságból vagy fe lületességből félrevezetni hiba, sőt bűn. A rosszul megválasztott jelmez gátolja a da rab kibontakozását, az érthetőség rová sára megy. A színpadi öltözet a hü jellem ábrázolá sát támasztja alá. A jellem könnyebb ért hetősége érdekében nem mindig ragaszko dunk szigorúan a korhüséghez. De átraj zolást, tipizálást, szükségszerű tömörítést csak akkor végezhetünk, ha tudjuk, hogy7 mit sürítünk, minek emeljük ki a lényegét. A színpad a valóságot tükrözi, de nem má solja szolgai módon — s ez a tétel a jel mezre is vonatkozik. Tehát a jelmeznél a valóságos viseletből néha csak a lényegest, a tipikust, a színpadszerüt kell megtarta ni. Indokolt változtatási ok az, ha a kor olyan méretű meztelenséget kíván a szí nésztől, amely elvonja a néző figyelmét a darab lényegéről, a mondanivalóról. Obraz cov, a bábjáték világhírű mestere mondot ta, hogy minden, ami szokatlan és túlságo san kirívó, káros a színpadon. Kutya, macska, vagy egyéb állat is pl. csak za vart okozhat, elvezeti a néző figyelmét. Stílust, kort abban az esetben szabad még valamelyest megváltoztatni, ha a darab po zitív hőse egészen hü, korabeli ruhában ne vetségesen hatna. Vannak történelmi vise- letek, amelyek a mai szépségideállal ellen tétben állnak. A szerep megértéséhez szük séges változtatások azonban csak nagyjá ból azonos koron belül engedhetők meg. Rendkívül hibás az olyan stílusváltoztatás, amely csak azért történik, mert például a női főszereplőnek a 'kiválasztott ruha stí lusa nem tetszik. Az előadással kapcsola tos jelmezfkérdéseket csak úgy oldhatjuk meg, ha ismerjük az öltözet és társadalom kapcsolatát. Már a primitív ember is díszítette ön magát, ruháját. Minél hatalmasabb, gazda gabb volt, annál inkább. Tehát a ruházat, amellett, hogy gyakorlati célokat szolgált, egyúttal viselőinek hatalmát, gazdagságát is mutatta. A díszítés legprimitívebb foka a tetová lás. (Egyes ausztráliai, afrikai törzseknél még ma is szokás.) A hatalmasok később ritka vadállatok prémjével emelték ki ma gukat a tömegből. Az ókori Egyiptomban a társadalmi állást, tisztséget az öltözet pontosan elárulta. Az öltözködés általános színvonalát végső fokon az egyes országok gazdasági, politikai és földrajzi helyzete — nyersanyagkészlete, ipara — határozza meg. A központosított királyi hatalom ko rában a királyi udvar szemkápráztatóan pompás öltözetekben hivalkodott, különö sen Shakespeare korára vonatkozik ez. A díszes öltözködést elősegítette a kézműipar es kereskedelem nagyméretű fellendülése. Az uralkodók alattvalóik előtt a nap min den szakában csillogó selymekben, drága brokátiban, aranyból és ezüstből vert csip- kékban, töméntelen drágakövei és igaz gyönggyel jelentek meg. Az öltözködésből valóságos kultuszt csináltak. XIV: Lajos reggeli öltözködése hosszadalmas szertar tás volt, amelynél az udvartartás egész se reg embere segédkezett. Az uralkodók öl tözet kultusza az udvari nemességre is rá ragadt és később anyagi romlásának egyik oka lett. A reneszánsz uralkodók minden napi öltözékük díszessége miatt álruháira kényszerültek, ha észrevétlenek akartak maradni. Példa erre a magyar történelem ből a Mátyás királyról szóló sokféle anek dota. A reneszánsz tehát a ruházatban is kiemelete az uralkodó társadalmi osztály tagjait. A társadalmi ranglétra tetején álló kevésszámú gazdag ember szigorú rende letekkel szabályozta az alsóbb néprétegek viseletét, nehogy a feltörő polgárság, akár csak ruházatban is, hasonlítson a nemes séghez. Itt a lényeges különbség a feuda lizmus és a kapitalizmus öltözetei divatja között. A kapitalizmus fejlődésével a hival kodó pompa alábbhagyott. A 19. század fo lyamán alakult ki a kapitalizmusnak meg felelő öltözködési mód. A kapitalizmusban a hatalom már nem az egyén személyi ha talmában, hanem a töke hatalmában je lentkezik. A tőkések a francia forradalom tól kezdve városokban a nagy tömegekkel egyező szabású ruháikat viseltek. E kortól kezdődően a társadalmi különbségék az öltözetben már nem mindenki számára tisztán kivehetően jelentkeznek, hanem ál cázva. Ez időtől kezdve a divat azért is szürkült, mert megszületett a konfekció- ipar' a 19 század közepén feltalált varró gép jóvoltából. Mód adódott tehát arra, hogy nagy tömegben gyártsanak egyforma ruhákat. A drága öltözet és annak olcsó gyáripari mása a megkülönböztetésnél hoz záértő szemet kíván. Ha ezt tudjuk, elkerülhetjük azt, hogy a kapitalista ellenség jelmeze gyakran túlsá gosan elütő, feltűnő legyen. A tőkés, elte kintve a hirtelen meggazdagodott kispol gártól, a „parvenü“-tői, rendszerint ugyan úgy, olyan divat szerint öltözködik, mint a társadalomjtöbbi tagja, legfeljebb drágább, nemesebb anyagot használ. A fenti mód szer félrevezeti a nézőt, felületes ítéletre neveli. Azt a látszatot kelti, mintha az el lenség az életben is feltűnő, kirívó külső ben jelenne meg és így csökkenti a néző éberségét. A szovjet filmekben ez a sema tikus ábrázolásmód sohasem fordul elő. A színjátszás kollektív művészet és a kollektív munkába kell beilleszteni a jel mezpróbákat is. A tökéletes összhang ér dekében rendkívül fontos a színpadi ruhák egymáshoz hangolása. Abszolút értékű jel mez még akkor sincs, ha az önmagában igen szép. Abszolút értékű jelmezről leg feljebb csak akkor beszélhetünk, ha ma- gánszámról van szó, tehát csak egy szerep-
